T
literature

Turza

gyusziapu's avatar
By gyusziapu   |   
0 0 188 (1 Today)
Published:
Turza Sándor : Napfényt isznak a kövek

5-8.részig

A szerelemmel egy új érzés érkezett. Adni akartam, többet, mit találtam akkori magamban. Az érzés kényszerített, tollam hegyére szavakat épített. Nem gondolva át, belőlem folytak, érzés patakok áradtak, hit folyamok szabadultak. Esküket nem tettem, nem fogadkoztam, hű voltam, hű vagyok megáradt folyamokban. Ez az érzés másikat is hozott. Falaim mögött volt eddig is, alám pincébe zárva. Ajtót kellett nyitni, sértettséget félre tenni, a szeretet érzését végre felengedni. Elhinni, hogy enyém, amit nevelőanyámtól és a kedvestől kapok. Ó érzések, milyen jók vagytok! Az ösztön mégis int, óvatos legyek, másokat közel engedve magamhoz az élet szép és jó lehet, de a sivatagban is van oázist mutató délibáb. Van egy pont, amikor nem szerelem, amikor nem szeretet, amikor ezeknél erősebb a vágy. Ez a vágy egy életre szól. Az ember házasodik, a vadak párt választanak. Azért említem a vadakat, mert minél nagyobb és nemesebb, annál érdekesebb. Ha a nemes vadak közül baj éri az egyiket, új párt nem keres. Én úgy gondolom, hozzájuk hasonlón én is egyszer választottam, így élünk ma is jóban-rosszban. Megnősültem, s meglepett ez a világ. Önző voltam eddig, magamat kereső, magam érdekeit néző. Kicsit mások a körülmények, amikor magadéval a párod életét is éled. Alkalmazkodsz, hogy hozzád alkalmazkodjanak. Nem bizonygatod a szeretet, úgy élsz, hogy élni lehessen veled. Kettőnk élete egy albérletben kezdődött Cegléden a Szalag utcában. Akkor olyan világ volt, hogy aki dolgozni akart az munkát kapott. Én egy szociális otthonban kaptam munkát a feleségem a volánnál dolgozott. Állatgondozó voltam, de szerettem csinálni, ma is szeretek minden állatot. Kettőnk fizetése éppen annyi volt, hogy az albérlet mellett egy kis tanyát villany és víz nélkül meg tudtunk venni magunknak. Tanyánktól kicsit távolabb földet béreltünk, szénát, lucernát gyűjtöttünk. Az a pár voltunk és vagyunk ma is, akiket nem rettent a munka. Délutánjainkat munkával, néha sétával töltöttük. Nyulakat, csirkéket, malacokat tartottunk. Álmodtuk, a hízók árából tehenet veszünk. Tervünk volt, a több lebegett szemünk előtt. Őszre a boglyákból kazal lett, már majdnem kész voltak a hízók, de egyszerű a magamfajtának semmi nem lehet. Közbe szólt a sereg. Behívót kaptam, azt sem szokásos időben. Mások két-három héttel előtte értesülnek, nekem volt öt napom. Ez alatt mindent el kellett adni, álmokat későbbre tenni. Az ember időnként visszanéz a múltba. Amikor megnősültem, feleségem mostohaapja, aki katona volt, felajánlotta, hogy segít, ha majd katona leszek a lakhelyemhez minél közelebb legyek. Akkor úgy utasítottam vissza, hogy kedve se legyen megpróbálni, nem is tette. S most vissza a jelenbe. Feleségem elkísért a Sportcsarnokba, sok ezer fiatal gyűlt már össze. Hangosbemondókon hangzó szavakra, ülésrendek, számok szerint fogytak a fiatal seregek. Már-már elbízva magam örültem, túl messze nem kerülhetek. A távoli helyeket betöltötték az előttem kivonuló fiatalemberek. Szólítottak bennünket is. Az a kilencszázhatvan ember, aki eddig a nevét nem hallotta, Lenti páncélozott lövész dandárának állományát dúsította. Tényleg nem távol volt, a legtávolabb. Ködös, nyirkos, mocsaras. A lepedő sarkán nem nagy helyet foglal egy légypiszok, a majd ezer ember, annyit jelentettünk ott. Megérkezve fegyelem fogadott. Először enni adtak, mindenkinek személyre szabott csomagot. A csomag ruhákat, bakancsot, egyéb kellékeket tartalmazott. Először hallottam, létezik kanálgép, 65 mintájú fűnyíró, meg fókazsír. De ezt is kezdjük az elején. Megérkeztünk, mindenki számot kapott. Állva ettünk, mint a lovak, majd mintha lennénk tényleg azok, tízes csoportokban fürödni hajtottak, majd valamilyen porral mindenkit beszórtak. Így készültek a steril kiképző századok. Ekkorra már hajnali három óra volt. Volt, aki a számra pecsétet kapott, akinél ilyet láttak a kései, vagy korai órában fodrászhoz zavarták. Nekem is volt pecsétem. Próbálkoztam a fodrászt jobb belátásra bírni, próbáltam meggyőzni, nem baj, ha ennyi fej közül némelyiken marad egy kis haj. Készségesen bólogatott, s mint a többit, egy 0-s géppel jól helyben hagyott. Nem újoncok voltunk, mi voltunk a kopaszok. Eltörődve elaludtunk, reggel becéző szavak, simító kezek ébresztgettek bennünket: - Fiúk, reggelizni kéne. Öltözködni segítettek a tisztesek, kértek, becéztek parancsszavak helyett. Mint aranyhörcsögnél az időzavar, elvesztve magam, úgy álltam ott. Ha Lentiről hallottam, szigor, vasfegyelem volt a jellemző. Erről apám is mesélt, ő erre a helyre kegyetlen őrmestereket emlékezett. Nem láttam ilyet, csak pátyolgató tiszteseket. Fölkászálódtunk, s mint a csürhe az ebédlőhöz rohantunk. Reggelit kaptunk, majd telni kezdett a nap. Meséltünk magunkról, szolgálati könyvet töltöttünk ki, ebédeltünk. Mintha nem katonák lennénk, ebéd után lehetett pihenni, focizni. Ha nem lennék óvatos duhaj, már fohászkodnék, hogy minden velem egykorúnak ilyen jó dolga legyen, de óvatos vagyok, és nem teszem. Másnap reggel hat óra. Mi történt? Sokan ordításra ébredtek, én a jéghideg padlóra. Tegnap vasárnap volt, ma hétfő van, a különbség mégsem árnyalatnyi. Tegnap barátok voltunk, ma szemét, lusta, kopasz gazemberek, tohonyák, ápolatlanok. Mint érdekességet leírom az első napot. Reggeli után egy határozott hangú, erős jellemű hadnagy mutatkozott be alapkiképző századunk parancsnokaként. Arcán kaján mosollyal elvtársaknak nevezett és mesélt nekünk atyain. Elmesélte, ami otthon volt az polgári csökevény, mind, mind rossz szokás. Fölcsillanó szemmel magyarázta, hogy a sereg mennyire más, gyerekemberből nevel katonát, megtanít akadályokat leküzdeni. Lelkesen mesélte, ami gömbölyű azt kézben kell a hegyre vinni, ami szögletes azt gurítani kell. Nevetett rajta ő is, de azt mondta így helyes. Azt mondta, keze alatt alakiasak, szépek leszünk. Utána helyét egy politikai tiszt vette át. Ő elmondta, jogaink vannak. Mindenről beszélt, s valahogy nem tudtuk meg mik a jogaink. Közben gyenge jellemű fiatalok elkeseredésükben többen megpróbáltak öngyilkosok, lenni. Mindig csodálni fogom az egyik magasabb rangú tisztet. A vizes blokkban történt, hogy egy katona az ablakpárkányon állva azzal fenyegetőzött, hogy leugrik. Harmadik emelet lévén komolynak látszott a dolog. Akkor jött ez a tiszt, szó nélkül mellé lépett, derékon kapta és kiugrott vele az ablakon. Jól tudta mit csinál. Egy öreg fenyő állt az ablak előtt, egyik ágán magát és a katonát tartva azt mondta a tiszt: - Az ágakon lezuhanni fiam érdekesebb, szilánkokra zúzódni, ez baleset. A fiúhoz fordult: - Akarod, hogy elengedjelek? A válsz nem volt. Ma is él a fiú, csak több lett. Igen, életet menteni is sokféleképpen lehet, röviden megállítani az esetleges hisztériát. A tiszt jól tudta ezt. Együtt másztak le a fáról, alul a tiszt, föntebb a fiú. Látható volt a tiszt nyújtotta segítség, fix pontokra helyezte a reszkető lábakat. Ki az előbb még marcona katona volt, most anyáskodó lett. A földön, vállon veregette a gyereket, azt mondta: - Jó döntés volt fiam – majd dolgára sietett. Az ügynek nem lett folytatása. Mindenki kapott egy piros könyvet, ez a szolgálati szabályzat volt. Sokak nem törődtek vele, az ezerből is egy voltam talán, megtanultam betűről-betűre. Többféleképpen értelmezhető, de mégis bármely ügyvédnél nagyobb védelem, ha a katona ismeri és él vele. Most lássunk néhány gyakorlatot: jobbra át-balra át, díszlépés, díszmenet a kiképzés része volt készülni az esküre. Olyan katona is volt több mint én, nem, vagy nehezen jutottak el hozzám a vezényszavak. Nem szoktam hozzá, szabályozni próbálnak, szabad természetemmel szemben vigyázt verjek, tisztelegjek, vagy engedélyt kérjek WC-re menve, nótázzak, ha nem akarok. Elavultak a módszerek, amikkel naponta törnek, kényszerítenek. Négy-öt óra kúszás-mászás után sárosan, vizesen nincs kedv énekelni, mégis ekkor kell. Nem ímmel-ámmal, de lelkesen, akinek nem megy gázálarcban menetel és hallják, vagy nem így is énekel. Kilenckor takarodó van. Tisztesek hada próbálta már fortélyit a tanításomnak, egyik azt mondta, kilenc után fontos a csend, én viszont nem tudok vigyázzt verni, az esküig különben is rövid az idő, így surranó nélkül fogunk gyakorolni. Lementünk az udvarra, s ez az alig ötven kilós gyerek elkezdett kiképezni. Föl és alá masíroztatott. Mivel már bőven besötétedett, látni nem látta hogyan csinálom. Azt mondta hallani akarja, mezítlábas talpam jobban csapjam oda, fordulónál a bokám koppanjon a surranó helyett. E közben ő felváltva ordított és nevetett. Mivel a szolgálati szabályzat több pontja tiltotta a cselekedetét én nyugodt voltam és mindenre kész. Körútjára indult az ügyeletes tiszt. Felküldött a körletbe az ötven kilóst fogdába küldte.

Turza Sándor : Napfényt isznak a kövek

Hatodik rész

Tisztes társai újabb bosszút forraltak, noha azért, hogy társuk fogdába került én semmit nem tettem, mégis engem hibáztattak. Így aztán mindig, mindenhol, harcászaton, pihenőn, karbantartáson a legrosszabb dolog nekem jutott. Karbantartó napon mások sarlót, kaszát kaptak a fűvágáshoz, én 65 mintájú fűnyírót kaptam. Mondhattam volna, hogy 66 mintájút, mert, hogy a fűnyíró velem született. Igen, igen, hogy meg nem sérülj, neked ott a kezed. Közben lassan kibontakozott, hogy másokkal is van itt probléma, sőt mindenkivel van valami, de tiszteseink szemében igazi szálka mégis az volt, ha valakin nem látták, hogy megtörik. A mi századunkban ketten-hárman akadtunk ilyenek. Vége volt az első hétnek, látogatókat vártak a katonák. Én látogató ügyeletet vállaltam, mert pénz híján, akik szerettek nem látogathattak. Szülőmnek pénze lett volna, de ő a másik véglethez tartozott. A látogató ügyeletes dolga, megfelelő századszintekre szólni, hogy kihez érkezett látogató. Sérülés esetén esetleg a gyengélkedőre kísérni a szülőt. Századunknál erre nem volt példa. Fura, ismeretlen érzések rohantak rám minden pillanatban. Síró anyák, alkoholgőzös büszke apák, kevesebb részben nagyapák és nagymamák. Sírtak. Érthettem volna, de nem akartam. Ha otthonunktól messze is jöttünk, de el nem vesztünk, mind itt vagyunk. Furcsa nekem síró szülőt látni, s nem várni közömböset. Ez a nap volt a legrövidebb. A látogatásnak vége volt, hazai ízekkel, illatokkal teltek meg a körletek. Mindegy volt, hogy volt látogató, vagy nem, mindenki evett. Kezdtünk csapattá válni. Egyéniségek vonultak be, rajok lettek belőlük, rajokból szakaszok és századok. Számomra az első jel volt, hogy a sereg jó dolog: a suhancok is emberek, észreveszik, ha nem volt látogató, és ha nem is arról a tájról való, de hazai, társát jó szívvel eteti. Érdekes volt ezt látni. Nem írok le több ilyen hétvégét, mert mind ugyanez, csak a körlet lett egyre egységesebb. Vegyük sorba a renitenseket. Tatabányáról származott, bányász családból egy keménykötésű, keményfejű bányász gyerek. Épp úgy, mint én, mindig mindenen nevetett. Nem volt alakias, énekelni nem tudott, nem is szeretett, hát együtt kínoztak bennünket. Harcászaton gyakorlatilag egyszerűek a vezényszavak: ellenség jobbról-balról, repülő, zárótűz. A katona ezeket hallva úgy veti magát hasra, mintha az élete múlna rajta. A tisztesek felállítják a szakaszt, egymásmellé azokat is, akikre haragszanak és valamely irányba támadást vezényelnek. Ilyenkor ordítva rohanni kell. Mikor vizes részhez ér a szakasz, repülő, zárótűz vezényszavak hallatszanak. Ha egyszer történik, elhiszed, hogy véletlen, de mikor tizedszer is csak te és társad merültök nyakig a vízbe, ez inkább rosszindulat és nem véletlen. A gödör agyagos, sáros, ha felállsz és van, fantáziád valami mást látsz magadra, nem sárga agyagos sarat. A háború komoly dolog, akkor is, ha csak gyakorlod. Nevetni nem lenne szabad és mégis nevetni kell. Eszti mama belém afféle tartást nevelt, hogy ha nő a nyomás ne vegyek róla tudomást. Én mindig győztem. Én és a bányász, akit szintén kitűnő emberek nevelhettek, nem fáradtunk el. A tisztesek idegességén nevetni kellett. Nagyon idegesek voltak, mi egyre nyugodtabbak. Engedélyt kértünk oda-vissza átkúszni a mocsarat. Mi nem adtuk volna fel, de aznapra a harcászatnak vége volt, másnapra a kiképzési tervben menetgyakorlat volt. Ötven kilométer, teljes menetfelszerelés és hogy senkinek ne legyen kétsége, hogy ez nagydolog, a század élén egy két méter tizennyolc centis hadnagy, aki a kiképzésünkért felelős volt, civilben mellesleg atléta, ő járt elöl. Mi a hosszabbak lépést nem tudtunk vele tartani, így időnként kocogni kellett. Ha mi kocogtunk, képzeld a végén a kicsiket. Amíg bírtak végig szaladniuk kellett. Mire a táv feléig értünk, ahol ebédeltünk és visszafordultunk, a századnyiból huszan-huszonketten lehettünk. Hadnagyunk közénk ült ebédelni, ezzel ismerve el teljesítményünket. És az is volt őt követni. Tiszteseink már nem újoncok voltak, mégis sorra kihullottak. Visszafelé sem lazult a menet, de nekem és a bányásznak megint csak tetszett. Beérve a laktanyába tízen maradtunk. A hadnagy a négy szakasz parancsnoka, ők is hadnagyok, én a bányász és három hosszútávfutó fiú. Ez a nap ilyen volt. Mivel nem írhatok le napról-napra egy kiképző hónapot, hát lépjünk tovább, nézzük az eskü napját. Hatkor a szokottnál kicsit finomabban, zenével ébresztettek kilenc kiképző századot. Reggeli, egy utolsó gyors gyakorlás és lassan érkeztek a szülők a kapu elé. Először tódulhattak be laktanyába, mindenki kereste a legjobb helyet. Az első soron kívül ilyen nem volt. Te is láttál már kis területre szorított ezreket. Aki még esetleg ilyesmit nem látott: egyformán öltözött, egyszerre lépő századok vonultak a tribün felé. Eskühöz kilépett egy katona, elmondtuk az eskü szövegét. Ennek a pillanatnak jelentősége volt. Eddig a katona nem volt fenyíthető, felelősségre vonható, most az eskü után már igen. Az eskütétel után minden újonc hosszúeltávot kapott, vagyis péntektől vasárnap éjfélig otthonába távozott. Értem is eljött mostohaapósom és feleségem. Hazaérve volt, amit elmeséltem, s van, amit soha nem fogok. Az elmondottak miatt, s amiről még szólni fogok, örülök, hogy voltam katona. Akik már nem lesznek a néphadsereg katonái, sokat veszítenek. A sereg nevel, nevettet, hiszed, vagy sem, szeret. Én és társaim unalomig végeztünk egy-egy gyakorlatot. Nem láttuk akkor a nagy egész lényegét. Nem láttuk, a hazánk velünk, bennünket véd. Időnként, ha visszagondolok, szemem előtt egy-egy film szalad. Most éppen látok két századost. Minden kézi fegyvernemmel bemutatót tartanak. Gyorsabbak voltak a gondolatnál, ironikusan: pontosabbak a halálnál. Két ember tűzereje hét másodperc alatt kivégzett egy bábu századot. Laktanyámba visszaérve csomagolni kellett, laktanyán belül is van új élet. Alapkiképzőből anyaszázadhoz kerültünk. Két hónap gyakorlás után már kezdetem látni az értelmét a lényegét, sokszor szükségtelennek hitt feladatoknak. Anyaszázadom parancsnoka, s a zászlóalj parancsnoka minden századtól magához hívott egy embert. A mi századunknál bennem hűlt meg a vér. Noha tudtam, nem hibáztam, de mégis kerülni szerettem a tiszteket. Nem kérdezték akarom-e, azt mondták kell. Minden századnak szüksége van szolgálatvezetőre, a negyedik századnál én leszek. Szombathelyre küldtek kiképző iskolába. Két hónap alatt sikeresen elvégeztem. Itt nem a részletekben van a lényeg, az emberekben volt, akiket megismertem. Igazából a visszaérkezésem pillanatában értettem meg, mit jelent a század szolgálatvezetőjének lenni. A folyosóra lépve, század vigyázz fogadott és a bel szolgálat jelentette a század pontos létszámát, a hiányzók tartózkodási helyét. Többször figyelhettük már meg, én mindig csak félig kapok valamit, most is így történt. Századparancsnokom szabadságra távozott, így a század apja helyett a század anyjának kellett vezetni a századot. Mindig mélyvíz. Kikből is állt ez a század? Sokan voltak büntetve, illetve büntetés helyett katonáim között. Többnyire másod és harmad időszakos katonák, mint tudjuk én még mindig első időszakos voltam. A zászlóaljparancsnok gratulált, laktanyán kívül a nőtlen tiszti szálláson helyezett el és sikeres munkát kívánt. Miből áll a munka? A tényleges parancsnok helyett betartani a kiképzési tervet, szabadságot, el távot aláírni. A magam feladata tiszta ruhát cserélni, hiányt pótolni, illetményt fizetni, s törődni az emberek állapotával: egyészség, tisztaság. A kiképzési tervet a dandárparancsnokságtól, zászlóaljirodából kaptuk. Kicsivel nehezebb volt az átlagosnál, mivel Szlovákiába készültünk hadgyakorlatra. Ezzel az emberanyaggal ez sem volt egyszerű feladat. A fenyítés, fogda itt nem értek semmit, más dolgot kellett kitalálni. Jutalmazással értem el céljaimat. Ha a század kiképzési terveiben túlélő gyakorlat volt, ami azzal egyenlő, reggeli kivonulás után nem látják el a katonát. A sereg nyelvén, kilövik a konyhát. Én a magam módszerével konzervkészletet halmoztam fel, s ebből elláttam az éhezésre ítélt katonákat. Ezeket a gyakorlatokat máshonnét érkezett magas rangú tisztek ellenőrizték. Századomnál a kép nem mutatott éhező katonát. Kis csoportokban jókedvű beszélgetések folytak, tanultak egymástól halász, vadász módszereket. Tájegységek szerint is többféle módszert alkalmaztak a hal, vagy a vad elejtésére. S, ha ez éppen nem sikerült, mindenkinek volt általam kiosztott készlete. Egy magas rangú tiszt kereste a jókedv okát. A tüzeknél tea főtt és kinek mi volt a hátizsákban, előkerült. Túlélő gyakorlat lévén ez nem volt szabályos.

Turza Sándor : Napfényt isznak a kövek

Hetedik rész

Az ellenőrző csoport hívatta a század parancsnokát, mivel az akkor én voltam, hát menni kellett magyarázatot adni a tapasztaltakra. Sokfélét mondhattam volna, bátorságom és szókincsem volt elég, mégis a zászlóaljparancsnokom volt, aki bajt sejtve, beszélgetésnek vette élét, erejét. Katonásan tisztelegett és jelentkezett, elmondta, az ő zászlóaljába tartozom, sorállományúként hivatásos tiszt munkáját látom el a legjobb tudásom szerint. Hogy nem rég érkeztem vissza a szolgálatvezető iskolából és a szerint irányítom, vezetem a századot, amit ott tanítottak nekem. Jól esett a védelem, rá előbbi időből úgyis mindig más szemmel néztem. Ő volt az a tiszt, aki életet mentett, s hisztériát állított meg néhány perc alatt. Néhány nap múlva szabadságát befejezve megjött századunk parancsnoka. Átnézett mindent, arcán nem láttam elégedettséget, semmilyen megnyilvánulást. Könnyebb lett a dolgom, rendszeresen jártam haza, eközben készült a század. Reziben voltunk túlélő táboron, Dörögdön hegyi kiképzésen. Mindenhol élen járt a század parancsnoka és a százada. Fél év alatt változtak meg keze, kezünk alatt az emberek. Kezükben fegyver volt, a tárakban éles lőszerek. Hetekig voltak készültségben, s tették a dolgukat. Minden hadgyakorlatnak van győztese. A győzelem okát nem írhatom le, de honában megvert volt orosz és szlovák. Nem csatát kell elképzelni, nem fegyverzajt. Pontos irányítást, s még jobb végrehajtást. Nevében is benne van: hadgyakorlat. Dandárunk pontosságban, gyorsaságban megkapta a legmagasabb pontokat. Lazítsuk a történetet. Életében minden katona lát el őrszolgálatot kapunál, őrbódéknál, tornyokban. Megfelelő kioktatás után éles lőszert kap, és szolgálati helyére kísérik a katonát az őrparancsnok és a felvezető. Mikor még nem voltam szolgálatvezető kétszer is végeztem ilyet. Ott álltam egy erdő közepén a négyes toronyban. Ez az a torony volt, amivel ijesztgették egymást a katonák, biztonságtól, épületektől messze. Az erdő e részén nem folyt kiképzés, így nem féltek az állatok. Igaz távolabb, de birkák, tehenek legeltek, ezt napközben többször látni lehetett. Ám akkoriban furcsa félelem járta be a laktanyát egy előzőleg elkövetett bűn miatt. Élt Lentiben egy légiós, akit laktanyánk katonái életében, büszkeségében megsértettek. Több volt, mint sértés, így olyanná vált, mint egy éjszakai vadász, megbüntette, kit ebben a toronyban talált. Így duplán figyeltem a feladatra. Nem sokkal éjfél után a hold ösvényt terített elém, mellette, alatta más nem volt látható: szűrt fény, pattanó ágacskák, ismerős és ismeretlen neszek. Majd ezeket elhallgattatva a kerítés drótja rázkódott meg egy pillanatra. Valami mozdult, képzeletemben csak a sértett ember lehetett. Felszólítottam: - Állj, ki vagy!? – semmit nem szólt. A kerítés újra rázkódni kezdett, már hevesebben. A kihívás lett úrrá fejemben és szívemben. Fegyveremhez kaptam, ismerősen siklott kezembe a fém. Ismét szóltam: - Állj, vagy lövök! Válaszul száz méterre tőlem egy oszlop ütődött, olyasféle nesz, mint mikor ugrik,s földet ér valaki. Ekkor lőttem egyet a levegőbe, huszonkilencet a nesz felé. Azonnal megszólalt mellettem az orifon, kérdezték mi történt, s hogy nincs-e bajom. Gyorsan, pontosan elmondtam a történteket. Az ügyeletes tiszt jött kísérettel az őrparancsnok helyett. Próbálták az ilyenkor szokásosat, nyugtatgattak. Ma sem tudom miért, én nem voltam ideges. Kitáraztatták a fegyveremet és kérték, mutassam meg a helyet. Elindultunk, én kicsit hátrébb, a tiszt elöl, kik vele jöttek jobbról-balról biztosítva őt, haladtak előre. A terhes, feszült csendben egyszer csak felhangzott egy szívből jövő, vidám kacagás, torkukban enyhült a szorítás. Odaértem és láttam a golyóim által lefejezett tehenet. Halkan jegyeztem meg: - Miért nem szóltál, fene a marha fejedet? Ezek után elhagyhattam az őrhelyet. A tiszt a század írnokától kérte a könyvemet, a fegyverhasználatért öt nap jutalomszabadságot adott. A másik ilyen eset: kapuügyeletes voltam, laktanya előtti bódéban. Teltek az órák. Itt is figyelni kellet, de minden mást, azt hiszem magamban éppen szavaltam. Egy autó érkezett, valaki kiszállt a laktanyához igyekezett. Ruhája szokatlanul eltért attól, amit eddig láttam. Felszólítottam, álljon meg, ezt nem tette. Ekkor is nyugodtan szóltam, gépfegyverem biztosítva, csőre töltve: - Állj, vagy lövök! Ha a katona szava nem, hát bárkit megállít a fémes csattanás. Ez már nem volt elég, hasra kényszerítettem és hívtam az ügyeletest. Ő a laktanyában az ügyeletes tiszti szobán eligazításon vett részt. Megtudta, valamikor az éjszaka folyamán jön majd egy magas rangú tiszt, aki a laktanya éjszakai életét ellenőrzi. Igen, nekem sikerült mindenkit meglepni. Hátrabilincseltem az ember kezét, szolgálatomat társamra bízva az eligazítóba kísértem. Beszélt volna, de nem nagyon tehette, mindig rászóltam és mondtam, majd az ügyeletes tisztnek elmondja. Ahogy a szobába léptünk azt hittem széttépnek a szemek, harminc év fogda volt az idegességükben. Foglyomat el nem engedtem, katonaéletemben először nyugodtan, pontosan, jól jelentettem. Jelentésem után a tisztek sűrű bocsánatkérések mellett nyugtatták a tisztet, első szolgálatom ez a kapunál és egyébként is első időszakos vagyok. Ez a tiszt katona volt a javából, a sértettségét nem megtorolta, de mert munkámat jól láttam el az ő rovására is, ő is öt nappal jutalmazott. Húsz perc alatt voltam menetkész, kezembe szabadságos könyvet ő adott. Nem voltak ezek kiemelkedő érdemek, a szolgálati szabályzatban jogaim, kötelességeim között mindez írva van. S miért most említem a könyvből tanultakat? Kérvényemet végre elfogadták, lakhelyemhez közelebb kerültem. Szerettem az első laktanyát, de mindent könnyen ott hagytam. Más kihívások vártak rám Győrben, egy munkásszázadban. Mit is jelentenek a munkásszázadok? Nehezen végezhető fizikai munkát. A laktanyában a munkahelyen katonás fegyelem. Ide kérelmük alapján kerülnek az emberek. Többnyire szociális helyzet az ok, vagy a távolság. A szolgálati szabályzat szerint munkaóra után pihenő jár, a pihenő alatt nem végeznek gyakorlatokat, noha dolgozni akartak, azért mind kiképzett katonák. A munkáról egy keveset. Amikor nyár van, iszonyatosan felmelegszenek a sínek, nagyon megnyúlnak. Ilyenkor jönnek a katonák, kivágnak belőle egy darabot, megelőzik, hogy aljzatából kiemelje a talpbetont. Árnyékban harmincöt fok. Lusta előmunkás a honvédség és a vasút közös alkalmazottja utasít, magyaráz, soha, semmivel nem elégedett. Őt a vasút fizeti, több jut neki, ha nekünk kevesebb. A nap végén ő írja alá a jelenléti íveket, a munkalapra százalékokat 1-től – 100-ig ad. A miénk nem könnyű eset. Az én szememmel arca csupa rosszindulat, látszik rajta, hogy utálja a katonát. A katona lenézi őt, húsz kilójára becenevet aggat: Swarcenegger, mamut, vagy szennyezett lap. Retteg, de hangja rettentő, modora út, vagy vasútszéli a fizikai munkát elméletben ismeri. A laktanya ahová kerültem egy alacsony termetű laktanya parancsnokkal volt áldott, vagy vert. Nem írok nevet, se rangot, nem vagyok bosszúálló, se kárörvendő. Ez az ember nem csak a laktanyát, de a laktanya egyik századát is parancsnokolta. Nem ebbe a századba tartoztam. Mindkét századdal azonos volt a baj. A munkákat nem tudták elvégeztetni, mert nem olvasták végig a szolgálati szabályzat lapjait. Az én századparancsnokom, látva szolgálati könyvemet, a benne addig felsorolt érdemeket, nem egyenrangúnak, de társnak tekintett. Elmondta, hogy a katonák és az előmunkás között nagy az ellentét, mindkettőnek más az érdeke és kint a laktanyán kívül a töltéseken, így érvényesül: Képzeljük el a nyári harminckét fokot, érezzünk magunk alá szénfekete zúzott követ. Messziről nézve is remeg a levegő a forróságtól a vasút felett. A katonának rajta kell járni, pedig itt a levegő száraz, hatvan fok felett lehet. Vizet nem, csak napfényt isznak a kövek. Az adott szakaszon dolgozva a dolgozókat közrefogva jobbról-balról, egy-egy felvigyázó áll. Ha vonat jön, füttyszó hangzik, a munkából mindenki kiáll. Füttyszó hangzik, mindenki visszamegy. Mindenki végzi a dolgát, sűrű ágú villával rakja a zúzott követ. Vasutas csákánnyal, egyik fele hegyes, másik kalapácsfejes, üti, tömöríti a zúzott követ. Másikak talpbetont hordanak. Négyen fogókkal cipelnek háromszázhúsz kilót, hát én nem csodálkozom a teljesítményeken. Az előmunkás nem kér, követel. Nem jutalmaz, büntetni siet, másodpercekért von le perceket. Ez nálunk egy hét után megváltozott. Kijártam a katonákkal és beszélgettem az előmunkással. Olyan dolgokra vágyott, mint gyakorlónadrág, surranó. Ezek akkor pénzért nem voltak kaphatók. A munkásszázadok egyébként sem szabványgyakorlót hordtak, zöld kertésznadrágjuk volt. A surranó sem olyan, mint a harcolóké, ilyen csak nekem volt. Az előmunkás is ilyenekre vágyott, jó ruhákat kért a húsz kilójához. Nem azért végeztem iskolát, hogy bárhová kerüljek, tartalékom ne legyen, vagy előéletemmel meg ne szerezhessem. Megvesztegettem az előmunkást, minden kilóját megvettem, ruhákban a becsületét kifizettem. Ne kérdezd, mi van az enyémmel, azt tanultam a századnak egy apja és egy anyja van. Jó anyja voltam a fiúknak. A százalékok napról-napra száz fölé emelkedtek a munka is el volt végezve, s olyan is volt, hogy a fiaim a hűvösben söröztek. Jogomban, s hatalmamban állt fenyítés, jutalmazás.

Turza Sándor : Napfényt isznak a kövek

Nyolcadik,befejező rész

A kettőt összekeverve, jutalommal fenyítettem. Aki tényleg dolgozott, sűrűn járt haza, aki nem, csak ímmel-ámmal kopogott, az hétvégenként a laktanyában karbantartó napot kapott. Fogdára senkit nem küldtem, nem szabtam laktanyafogságot az engedetlent mégis magamhoz törtem. Nem kínoztam őket munka után. A napiparancs kötelező volt, tehát ütötték egymást szabályzatok. Köztes megoldást kerestem. Útközben a laktanyáig napiparancsot, vezénylést a buszon tettem. Ez sem volt szabályos, de így nyugalom és csend volt a századszintemen. Egyik nap hatalmas vihar jött, felhőszakadás. Azt hittük a zúduló víz elviszi a laktanyát. A laktanya parancsnoka az udvarra századsorakozót vezényelt. Eresz alól tartott napiparancsot és egy óra alaki gyakorlatot. Hogy a katonák vizesek lettek ezt így írni nem elég, maguk voltak a vizek. Vízcsomók jöttek a folyosón, nyomukban-csendben csobogtak patakok. A laktanya előtte nap mosatott, száraz, vagy tiszta cserére nem volt mód. Másnap nem engedtem ki a századot. Tettemtől meg is rettentem kicsit, de én jól jártam el a szolgálati szabályzat szerint. Századparancsnokom idegesen magához rendelt, magyarázatot követelt, én elmondtam csendben a történteket. A laktanya parancsnoka is beért a hadbíróság felé megírta följelentésemet. Sok pénzről volt szó, amit az nap nem keresett meg a század és a munka is fontos lett volna. Századparancsnokom hitte ártatlanságomat, bízott bennem. Viszonyunk semmiben nem változott. Idegfeszítő hónapok teltek el, majd idézést kaptunk mindhárman. Hittem a magam igazában, ekkorra már századparancsnokom is többször, több katonától ugyanazt hallotta, amit én elmondtam a történtekről. Igazamról többszörösen meggyőződött, de tudni nem lehetett, hogy egy laktanyaparancsnok és egy sorállományú katona közt a bírák hogyan döntenek. A legrosszabbra készülve hazatelefonáltam, lehet, jó ideig nem jöhetek. A tárgyalás menetét nem írom le, csak annyit, én magam beszélhettem a magam védelmére. A szemben álló is én is érveket tettünk Justícia serpenyőjébe. Nem szerencsém volt, győztem!A szolgálati szabályzatot nem hiába ismertem és a mamát. A mama szavai mindig kísérnek, buzdítanak, féltenek. Életet tanulni a nevelés művészétől nem könnyű dolog, nem azonnal érintenek meg a gondolatok, de emlékezni kell, ha van szeretet, ha kiállunk érte rossznak is elfogadjuk a gyereket. Adunk neki egyfajta esélyt, vigye tovább a nevelés és az élet művészetét. Századparancsnokom, miután elmarasztalták a laktanya parancsnokát, Győrből a Bicskei laktanyába helyeztetett. Úgy ítélte meg, hogy sérülhetnék győzelmem miatt, így megbeszéltük, hogy győzelmem teljes legyen, otthonomhoz sokkal közelebb legyen az új munkásszázadom. Új laktanya, új feladat. Amikor a katonák harmad időszakukat élik és munkásszázad az otthonuk, új dogok nem történnek, mindig ugyanaz. Reggel felkelni, valahová vasútra menni, napról-napra kő, csákány, lapát, villa. Elkezdenek szökni. Az ország minden pontjáról érkeztek és szökve oda mennek. Ezeket a laktanyákat a hadügy nem tartja fontosnak. Írtam már, mind képzett katonák, de nem gyakorolják. Ki barátnőhöz, ki nősülni szökik, ki, azért mert unja magát. Mint mindig mindenhol itt is kozmetikázzák a statisztikát. Nem jelentenek minden szökést, vagy egyet sem. Választanak egy másikat, utána küldik, ha nem találta meg a szökevényt, az ügyet csak akkor jelentik. Mivel nevelésem is értette velem a szabadság szeretetét, itt is elvállaltam a vadász szerepét. Kedves olvasóm, győzködtél-e már valakit igazadról, ha nem hitted magad? Ilyen ez. Mikor keresel egy katonát, győzködöd, miközben érzed az ő igazát. Minden sikeres küldetés után két nap eltávozás járt, nem nagyon koptattam a laktanyát. Civilben jártam, az ország bármely pontján, ki szökött én megtaláltam. Akaratom másokénak sokszorosa, beszélni óvodás korom óta nem volt gond. Mamától megtanultam, magamban, másokban hol van a gyenge pont. Mint érdekességet leírok egy-két jellemet. Börtönből szabadult, bűne garázdaság, súlyos testi sértés. Iskolázottság nyolc általános alatt. Bujkáláshoz, iváshoz és az ökléhez értett. Hetente kellett ilyen emberek nyomát megtalálni a laktanyába visszavinni. Másnak nem ment volna, sokszor nekem se egyszerű. A sokból egyetlen kaland. Gödöllőre küldtek egy katonáért. Fölötteseim az átlagnál veszélyesebbnek ítélték, így azt mondták, kérjek rendőri segítséget. Mivel nekem még ilyet nem mondtak, már induláskor is több volt, mint feladat. A kihívás ízét éreztem és soha nem néztem kockázatot. Megérkeztem a településre, és ahogy feletteseim mondták, rendőri segítséget kértem. Az ügyeletes tiszt azt mondta, ma nem adhat kíséretet, mert fizetés nap volt és lázadónak ismerik a környéket. A hallottakról értesítettem laktanyám ügyeletesét, ki épp akkor az én századparancsnokom volt. Jól ismert már, megkérdezte, ennek tudatában kimegyek-e? Mint mondtam, nem feladat volt, hanem kihívás, így hát mentem. Érzéseiben nem szeretnék senkit megbántani, soha nem különböztettem meg kisebbségeket, bőrszínt, vagy nyelveket. Nevelésemben volt, hogy a világ nélkülük sem kerek. A címhez érkezve a meglepetés erejével ért, hogy lakodalom van. A szökött katona a lagziját ülte. Kétszáz-kétszázötven roma. Majd eldöntöd olvasóm, mit tennél ilyen helyzetben, be, vagy elmennél? Én bementem. A sátor, ami alatt az esemény zajlott ötven méter hosszú lehetett, kétoldalt hosszú asztalsorok. Ebéd volt a kezekben szúró- vágó eszközök a szemekben alkohol mámor és gyűlölet. Nem vagyok sebezhetetlen, mégis belém rögződött másfél év alatt, a nekem szánt golyó is kitérne előlem, hát itt sem féltem. Egyenesen a sátor végébe a fiatal párhoz mentem. Néhány szóval meggyőztem a fiatal férjet, mindegy mi történik, én akkor is elviszem. Ismert a laktanyából, tudta, hogy megteszem. Ma már tudom, nem másoknak, magamnak akartam bizonyítani. Ott, akkor egyenlő volt ez egy öngyilkossági kísérlettel. Akkor nem így fogtam fel. Egyéniségemből adódóan sem ő, sem más nem kényszerített erőszakot. Megint megvolt a lehetetlen véghezvitele. Hozzám tartozik és az igazsághoz, mikor egy-egy dolgomban szinte a tökéletességet elértem, megunva elhagyom. Most is eljött az-az idő. Jutalom eltávozásomról nem tértem vissza a laktanyába, vagyis nevezzük nevén, szökésben lévő katona lettem. Értem küldeni bárkit nem lehetett, vagy, mert nem született, én inkább úgy érzem, sem jóban, sem rosszban nem neveltek nekem ellenfelet. Elfogató parancs járta be az országot. Katonai rendészek, rendőrök éppen úgy kerestek. Mivel nem láthatatlan vagyok, csak több mint annak a rendszernek az üldözői, egy hét-tíz napig végeztem otthon dolgomat, de az a nap is eljött, mikor két rendőr igazoltatott. Sors, vagy a véletlen kezükre könnyedén adott. Igazoltattak, mint bárki mást, haza kísértek a nagykátai kapitányságra magukkal vittek. Öt nap volt még leszerelés előtt. Említettem már, apósom régi, hivatásos katona volt. Ő és még sokan azon a véleményen voltak, hogy leszerelés helyett Atádra, fenyítő, büntető zászlóaljba megyek. Nyolc-kilenc éves korom óta nem volt helyzet, ami engem ijesztett- riasztott volna. Ez sem volt ilyen. A rendőrkapitányságon dolgozott egy ismerősöm, unokatestvérem, rajta keresztül a rendőrkapitánytól kihallgatást kértem. Fegyveres testületek között kicsit könnyebb a kérelem az egyezkedés és itt is magam miatt beszélhettem. Így a kapitány is engedett, kezembe adta elfogató parancsomat, szavamat vette, történjék, bármi a laktanyámba visszamegyek. Nem volt mikor, könnyen tettem ígéretet. Kezemben a katonakönyvemmel, ekkorra az összevont országos körözéssel a kezemben a Szecsői laktanyába mentem. Beszédkészségnek, nevelésnek köszönhetően igazoltattam a hiányzó napokat és még egyet kibeszéltem magamnak. Sem a kapitányságon, sem máshol nem hagytam nyomát engedetlenségemnek. Három nappal leszerelés előtt, laktanyámba érve sajnálkozott a századparancsnokom. Fejemre olvasta, amit eddig elértem. Eredmények, érdemek semmibe vesztek, s hogy már laktanyánál magasabb helyen írják, készítik büntetésemet. Arcomon nyugalom a megszokott derű. Jól ismert századparancsnokom, mégsem hitt saját szemének, bolond vagyok, vagy örülök a várható büntetésnek? A laktanya parancsnoka harminc éve szolgálatban lévő, sokat látott katona. Eddigi szolgálata alatt úgy tudta, szolgálati szabályzat van, ennek be nem tartásáért jár a fenyítés. Tudtam neki újat mutatni. Kezemben tartva tépni kezdtem a szabályszegésre, bűnömre mutató nyomokat. Nem tudom leírni az arcát, mikor kétfelé tépve elétettem azt. Hisztérikussá vált, mikor látta, magam hoztam el az elfogató parancsomat. Nem tudott mit tenni, de látszott, hogy nem is akar. Nem dicsérő szavakkal, de éreztette velem, nem is lenne baj, ha az egész hadsereg lenne ilyen. Három nap múlva hagyott leszerelni. A búcsú után pár órával a tényleges szerelés előtt magához hívatott és elmondta, ha katona kívánnék maradni, vagy bármely más emberekkel kapcsolatos munkát szeretnék végezni, ő és minden laktanyám fogad, vagy emberekkel foglakozni segít. Szeretem az embereket, jók, vagy rosszak legyenek, mégsem vágytam rá akkor, hogy foglakozzak velük. Egy célom van, volt, épüljön körém család, feleség mellé gyerekek, mit már érzek, duplázódjon, triplázódjon meg a szeretet. Sok évnek kellett eltelni, hogy lássam, bennem is van, hogy belőle adni is lehet. Nevelőszülő és szülő is másképp szeret, noha a cél egyezik, mindkettő mégis más lehet. Ha elhagytak egy gyereket, sérülten kezdi élni az életet. Sokkal több szeretet, mint szülő adni tud, csak az nevelhet belőle egészséges felnőttet. Ha ezt nem kapja meg, pályájától eltér, kisodródik. Ezek után visszafordítni szinte nem lehet. Előre kell attól félteni, óvni, védeni, ami megtörténhet. Tudni-tudtam, hogy szeretnek, de nem annak éreztem. Rám sok beszélgetés és könyvből nem tanulhatók hatottak. Más minden ember, én hálás vagyok. Meg tanultam tisztelni embereket. Mindent nem írtam le magamról, de azt hiszem érezni, lehet a sorokon a bennem rejlő akaratot, elejétől a végéig az élet és én hogy változok. Sosem idomítottak, sosem parancsoltak, kértek a jóra, irányítgattak jó és rossz között. Ha egy-egy pillanatra visszanézek, iskolát látok közömböset, gyereket vakmerőt, gyereket szökdösőt, erdőt, tehenet, honvédségi emlékeket. Mind halványulhat, értéke, fénye idővel megkopik. Egy nem múlik el, a tanítás. Mindig, minden körülmények között élni kell. Nem múlik el a szeretet, ha időben kaptad még, s tudták adni neked. Minden, mit megtanultál te vagy. Rajtad múlik egyszer valakinek, legyen édes, vagy nevelt gyerek, átadod-e magad. Én vállalom, voltam ilyen, ma más vagyok. Vállalom, hogy idáig segítséggel jutottam. Én oda adom magam, papírra írva egy életet. S ha már én adok, engedjétek, hogy kérjek tőletek. Nem magamnak, a jövő nemzedéknek kérek. Türelmet, megértést, teremtett békességet. Magatokét, vagy másokét nevelitek, velük sokat beszélgessetek. Kezükbe könyvet adjatok: Csukást, Rejtőt, tanításban nagyok a magyarok. Kézen fogva sétáljatok parkba, erdőbe. Rövid az idő, mégis mindennek megvan a maga ideje, engem így neveltek. A mama művész volt, művésze elrontott életnek, művésze a jóra nevelésnek. Kiket felnevelt állják az életet. Nem voltam egyedül, kinek ennyit adott, de mások helyett bennem nincsenek mondatok. Ha valamit, furcsa ismeretet máshonnét visz haza a gyerek, ne utasítsátok el, az újjal ismerkedjetek. Lehetnek dolgok, amire ő született, útján kísérni kell. Ha megvoltak az együttlétek, ezt megkötötték beszélgetések, séták fűszerezték parkok, erdők illatával, nem lehet baj a szülő édes, vagy nevelt fiával. Én és enyéim köszönjük neked.
Akik elolvastátok talán könnyebben értetek meg, vagy könnyebben értitek szokatlan viselkedésemet. Itt is nagyon szépen köszönöm a figyelmeteket.
© 2014 - 2020 gyusziapu
Turza Sándor : Napfényt isznak a kövek

5-8.részig
Comments0
anonymous's avatar
Join the community to add your comment. Already a deviant? Log In