Shop Forum More Submit  Join Login
A csontszívû herceg

  A mai nap a szokásosnál is bánatosabb volt. Az átlagosnál is sötétebb felhõk borították az eget, miközben az esõvíz különösen lassan és komótosan folyt le az utcák kanálisain. Az emberek sietõsen futottak haza otthonaikba, az utcákon csellengõ macskák és kutyák pedig fülüket lógatva, ereszek alá bújva vizes bajszokkal, figyelték a heves záport.
  Lizbeth sóhajtozva keresgélt a dobozok között, miközben a nagypapája járt a fejében. Több mint egy hét eltelt már azóta, de õ még most is nagyon lesújtott volt. Úgy érezte, mintha a magány egy hatalmas üreget rágott volna szívébe, mely, mint végtelen ûr töltötte volna ki lelkét.  Az egyetlen ember, aki megértette, és nem kinevette… már nincs többé. Emlékszik kedves arcára, és élettel teli szemeire, ahogyan közösen mosolyogtak rá ütött-kopott szemüvege mögül. Emlékszik tanulságos meséire, és hihetetlen történeteire, ahogyan a nap fényétõl beragyogott teraszon ülve, kedvenc székébõl olvasta fel neki azokat. A kedvence –ahogyan õ nevezte, - a Titkok Kék Könyve volt, melyben a legcsodálatosabb históriák kaptak csak helyet. Olyanok, mint a Vállon cipelt város, a Palackba zárt csillagok, vagy pedig, a Csontszívû herceg. Ó igen, a legkülönösebb mesék egyike. Ez volt a kedvence: A herceg, aki bánatában szívét csonttá változtatta.
  A papája egyszer azt mondta neki, hogy ezek a csodálatos történetek egykoron mind igazak voltak, és az olyan emberek, mint például õ, mesékbe rejtették õket. Azt mondta, ha egyszer felnõ, utánajárhat egyiknek-másiknak, hogy saját szemével láthassa majd a szereplõket.
  Kisebb keresgélés után meg is találta a könyvet, ami után kutatott. Sötétkék borítóján a kopások, és sérülések mutatták, hogy bizony felette is eljárt már az idõ. Papája, a sárgás lapokra kedvenc töltõtollával írta a szöveget, melyeket külön-külön csodálatos illusztrációkkal is díszített. Lizbeth még most is ámulattal lapozta a helyenként foszlott lapokat: a kézírás még mindig teljesen kivehetõ volt, nemkülönben a rajzokat, amik ugyanúgy elvarázsolták, még ennyi év távlatából is. Látta a hatalmas Na'ar-t, a smaragdlelkû teremtõt, aki szomorúan cipeli városát a végtelenben, és látta a fekete tintafénnyel ragyogó csillagokat, akik az idõ elõl a Földre menekültek. Találkozott még a vak bohóccal, és Szívzugvölgy papírillatú lejtõivel is, de a legcsodálatosabb mégis, a Csontszívû herceg volt, akinek kezdetben daliás arcát mosoly borítja, hatalmas birodalmát pedig a boldogság járja át. Lapozván azonban látta, ahogyan szerelme meghal, és árnyak telepednek lelkére. Jött a legsötétebb rajz, mindközül: szívét, szürke csonttá változtatta, hogy a sötétség ne tudja többé bántani. Azóta is kastélyában él, holtan, örök idõkön át a végtelen gyászba bámulván.
  A metszetet nézegetve, melyen a herceg ódon börtöne áll, különös dologra figyelt fel: a vár, szomorú ablakaival, omladozó tetejével, csonka tornyaival, és halott kertjével kísértetiesen hasonlított a közeli hegyen álló kastély romjaira.
  Szíve izgalommal telt meg, a könyvet pedig ledobva összecsukta. Magára öltötte kék esõkabátját, és sietve elindult, a tomboló viharon át. Fel a macskaköveken, keresztül, rejtett sikátorokon, alant a hatalmas városkapun, ki az Örök-mezõre. Grimaszoló fák mellet haladt, hollók kiáltásainak árnyékában, makacs sarat taposva, míg fel nem ért a Siralom-hegy, omladozó, porladozó szikla koronájához, a múlt századi Middlesworth kastély romjaihoz.
  Hatalmas, korhadt ajtaját nyitva találta. Kíváncsian lépett be rajta, feje fölött recsegõ gerendákkal, és az esõ monoton, halk kopogásával. Dohos terembe érkezett, mely üres volt, és sötétségét csak a kitört ablakokon át beszûrõdõ halovány telihold fénye törte meg. Lizbeth szemeit homály lepte el, mely olyan zord és fojtogató volt, akárcsak a sápadt levegõ. A falak remegni látszottak a fel-felvillanó villámok fényében, a sarkokban pedig mozgolódás támadt a szokatlan látogató érkezésére. Romos kandalló, koszos, szakadt szõnyegek, ledõlt polcok, és dohos függönyök.
  Lassan botorkált elõre, óvatosan, magát féltve, miközben csodálkozva meredt fel a magasba, ahol rozsdás csillár csüngött a láthatatlan plafonról. Lépett oda, lépett ide, mígnem egy asztalt pillantott meg az egyik ablak tövében, körülötte szúette székekkel, és az egyikben egy görnyedt, éjfekete sziluettel.
  Elindult hát felé, de úgy érezte, mintha lábaira ezer béklyót kötöttek volna, fejében pedig csupán egy gondolat talált helyet: Ó nem, a herceg, nem lehet!
  Vállát megérintve különös fény támadt: kék fény ragyogott fel a csillár gyertyáin, a helységben morajlás indult, ropogtak a falak, polcok, ablakok. Az eldõlt székek, helyükre álltak, a függönyök fellibbentek, a szõnyegek mocorogtak. Tûz lobbant fel a kandallóban, a patkányok mind rejtekükig futottak. Lizbeth elõtt pedig a herceg, székérõl felállva, feléje magasodva. Szürke bõre holtan fénylett, rothadt teste köré szakadt zászló tekeredett. Ajkai hiányoztak, szemei bevarrva, fején pedig hegyes koronát viselt, melybõl ezer szem meredt le a furcsa vendégre. A sötét alak sziszegõ hangjával Lizbethre kiáltott:

- Ki merészel zavarni örök álmomban, kastélyom falai között? Ki merészel zavarni sötét gyászomban, függönyeim árnyékai mögött? Te! Ember lánya ide már nem léphet be!
Szemében a rémület, és könnyek lábai, azonban Lizbeth mégis így felelt:
- Hát mégis csak létezel, kedves hercegem! Azért jöttem hozzád, hogy ne kelljen szenvedned. Szeretném, ha újra boldog lennél, és daliás, akár az idõk roppant hajnalán!
Ráncait összehúzva, koronája szemeivel a lány elé hajolt, majd fogaival csupán ennyit válaszolt:
- Akkor hiába jöttél kóbor-kóbor leány. Gyászom örök, bánatom végtelen, ódon falak börtönében gyászolok kénytelen! El veled, egyszer és mindenkorra, hadd térjen hát sivár lelkem, örök nyugalomra!
- Miért nem akarsz élni herceg, mit gyászolsz íj borzasztóan?  Úgy hallottam habár szíved csontból, de lelked aranyból van!
- Kíváncsi darab vagy, kitartó akár a vad. De hogy tudnál segíteni, mikor csupán csak ez maradt?
Kezeit a herceg feljebb emelte, szája bánatra konyult, és nagyot sóhajtott.
- Szerelmem meghalt, akkor, miattam, és onnantól kezdve a zord bánattal laktam. Jöttek felhõk, árnyak, gonosz démonok, elért hát bûntudat, mi a szíven hagy nyomot. Kísértettek nappal, csodás napsütésben, kísértettek éjjel, álmaim tengerében. Nem akartam õket látni, így szemeim bevarrtam, de aljas vihogásuk továbbra is halltam. Martak kívül, martak belül, testemet-lelkemet, nem tudtam immáron, hova is meneküljek. Fogtam tiltott könyveket, olvastam tanultam, szívemet pedig végül… csonttá változtattam.
  Sorait befejezvén, a herceg félrehúzta görnyedt testét takaró zászlaját, és mellkasába benyúlva, elõvette szívét. Szomorúan nézett le rá, könnyei pedig eleredtek bevarrt szemei medrébõl. Feketén csurogtak le halott arca csontjain, miközben karmaiban fogta szürke, egykori érzelmeinek kemény kalitkáját. Lizbeth kissé ijedten, de ámulva nézte a herceget, aki folytatta:
- A lidércek így már nem tudnak bántani, elbújtak gyõztesen, ámbár még mindig itt laknak, bújva, csendesen. Rejtõznek szobákban, mérgezõn, gonoszan, még mindig figyelnek, meglapulva, halkan.
- Most már véget kell vetni a szörnyû varázslatnak, száz év eltelt már, vége a bánatnak!
- Száz év! –döbbent meg a herceg, gyorsan körbenézve szívét visszatéve. - Igazad van kedvesem, induljunk máris! Elég a gyötrelembõl, hisz meghalt a halál is!
A herceg megragadta a Lizbeth kezét, és elindultak, fel, az öreg kõlépcsõkön. A lány érezte a herceg hideg, nedves tenyerét, mely egykor még forró volt a szeretettõl, és erõs az akarattól. Lépteiket por és cincogás kísérte, a kastély apró lakói érdeklõdve figyelték, hová tartanak. Átkeltek sötét folyosókon, felléptek csigalépcsõkre, ahol jártak, ott minden kissé kivilágosodott. A gyertyatartókban pislákolni kezdtek az apró lángocskák, egyre több életet gyújtván a szomorkás kastélyban.
Kis rohanás után egy tölgyfa ajtóhoz érkeztek, majd a herceg így szólt:
- Itt rejtõzik a Homály, ki elvakítja tekinteted, eltorzítja álmaidat, köddé teszi lelkedet. Néha kibújik ajtó alatt, küszöbön át siklik, elbújik a sarokban, kaparászva mindig.
Átvágtak a galérián, hol a szomorú képekrõl elfutottak a színek, az aranykeretek pedig mind-mind megmattultak. A képen lévõ alakok reményvesztetten néztek le rájuk, bánatos tekintetüket mélyen Lizbeth hátába fúrva. A cselédek szárnyánál, a keleti folyosón, egy nyitott ajtót láttak, melyen belépve, egy kis raktárba értek. A herceg, sziszegõ hangján ismét megszólalt:
- Itt gyökeredzik a Sötétség, mint csúf, mocskos ragály, telepedve kastélyomra, mint éteri akadály. Borzasztó a hangja, suttog, hívogat, lehányja békédet, ellopja álmodat.
  Befejezve mondatát, hirtelen az ajtó után nyúlt, majd becsapta azt, hogy az egész folyosó beleremegett. Szigorú arcot mutatva, ezer szemét kinyitva, továbbindultak, hát, lent, a konyhán keresztül, fel a hálóba. Beléptek a hatalmas szobába, ahol Lizbeth rémületére, hatalmas szörnyet találtak. Csápjai ráfolytak a baldachinos ágyra, véresre marták a falakat, kitörték az ablakokat, és felzabálták a festményeket. Pofája a plafonról csüngött alá, sötét nyálat okádva a csillárról, beborítva a kandallót, és a szekrényeket, tucatnyi vörös szemével pedig Lizbethet kémlelve. A herceg egy nagyot sóhajtott, majd bánatosan ezt mondta:
- És itt van, a csúf, a legrosszabb mindközül, a Bánat szörnye elõtted, itt most elterül. Hálómat becstelenítve, pöffeszkedik alantasan, és mindent, ami nekem kedves, elnyel biztosan. Az én hibámból nõtt õ ide, rá, szentélyemre, mert Bánatos lettem Én, örök idõkre.
- Egek, uram, el innen gyorsan! Hagyjuk itt a szörnyet, tüstént, nyomban! Irány a könyvtár, hol a varázsigét leled, ne veszítsünk reményt, sem egyetlenegy percet!
  Így hát Lizbeth és a herceg sarkon fordultak, és továbbhaladtak, mígnem a hatalmas könyvtárhoz nem értek. Sötét, koszos, ködös szoba volt ez, ahol az égi sötétségbe nyúló polcok szigorú sorban aludtak. Rajtuk több ezer, idõs könyv, miket vastag por borított, tucatnyi évek elmúlását jelezvén.
- És most mi lesz herceg, hol találod könyved? Emlékszel még hová rejtetted, varázsos köteted?
- Ne félj leány, tudom, itt kell legyen, monstrum polcra tettem, felülre rejtettem.
Azzal a herceg odasétált az elsõ könyvespolchoz, és csontos, gyenge karjával, kettõt ütött rá. Bumm, Bumm, visszhangzott a könyvtárban, majd egy kis susogás, amit egy hatalmas puffanás követett. A por szállt, Lizbeth összerezzent, a könyv viszont ott pihent a herceg lábainál. Lassan lehajolt, majd felvette, hevesen keresgélve benne, de kis idõ után sem találta, amit keresett.
- Átok! Üresek a lapok, leányom, nem találok egy sort sem, bárhogy is kívánom!
- Hisz be van varrva szemed, hogy is látnál írást! Dobd el koronádat, és húzd ki a varrást!
  A herceg egyszerre megmarkolta démoni koronáját, majd a sötétbe hajította. Az egyik kezében a könyvet tartotta, miközben másikkal szeme felé nyúlt, és hatalmas karmaival elkezdte kibontani a cérnát.  Kis idõ múlva, szemei kinyíltak, hosszú idõ után újra a valóságot látva maga elõtt. Pislogott párat, hogy látása kitisztuljon, majd újra megpróbálta megkeresni a sorokat, amiket olyannyira kutatott. Fel is csapta rendjén, a piros könyvjelzõnél, csontos ujjait pedig a betûkre szegezte, és rögtön olvasni kezdett. Lizbeth nem értette az igét, a sorok, melyek feloldják az átkot, más nyelven íródtak. A herceg csak olvasott, és olvasott, szigorúan kántált, majd egyszer csak remegés hallatszott, és minden mocorogni, csörögni kezdett. A herceg hóna alá csapta a könyvet, a másik kezével megfogta Lizbeth csuklóját és így szólt:
- Gyorsan gyermekem, siessünk az elõtérbe, a változás itt van, már csupán percekre.
  Azzal elindultak, rohanva, vissza, ahonnan jöttek. A herceg testén lobogott a szakadt zászló, és ahogyan futottak, csakugyan változásnak indult minden. A penész eltûnt a falakról, az egykoron pislákoló gyertyák pedig már vidám lángok fényét árasztották magukból a folyosókon. A festményekre visszatértek a színek, az arany visszanyerte csillogását, a zárt ajtók kicsapódtak, a lidércek pedig mind eltûntek a szobákból. Véget ért a Bánat, nem volt több Homály vagy Sötétség: A függönyök, ahogy Lizbeth és a herceg elfutottak mellettük, vérvörös színben, tekeregve-kitárulván engedték be az újonnan kisütött Nap meleg fényét. A csigalépcsõk zengtek lépteik alatt, a levegõ pedig csodamódon frissé változott, akár a tavaszi szellõ. Gyorsan lesiettek a kõlépcsõkön, majd a terem közepén megállva, ámulattal figyelték az átváltozást. A székek, asztalok ismét pompás barna színben tündököltek, összerakták magukat, és a helyükre táncoltak. Terítõk kerültek elõ az ismét kiegyenesedõ polcokról, amik a levegõn átrepülve terültek az antik asztalokra, miközben a csillár felragyogott, és lánca csilingelõ hangokat adott ki a világos plafon felõl.
  A herceg is változni kezdett: a szakadt zászló fellibbent testérõl, majd új, királyi ruhák formálódtak belõle a levegõben. Bõre pirospozsgás lett, ajkai megjelentek, szemei pedig újra élettõl izzottak. Szíve visszaváltozott, majd ismét dobogni kezdett, ezzel újra boldoggá téve lelkét. Újdonsült ruhái, smaragdokkal díszített koronájával együtt testére fonódtak. Többé már nem volt csontszívû. Ismét egy daliás, boldog herceg lett belõle, aki bájos hangjával így szólt Lizbethez:
- Köszönöm néked kedves leány, hogy ismét életre hívtál! Kérlek, áruld el nekem, csodás neved, halljam, gyermekem.
- A nevem Lizbeth, kedves herceg, örülök, hogy újra szép, derûs vagy és délceg. Szívem boldog, akárcsak a tied, hadd legyen hát lelkem is, csakis-csakis tied.
  Megfogták hát egymás kezét, majd kisétáltak a hatalmas faajtón, a vidám kastély elé, ahol sokáig éltek, sokszor felemlegetve még, a Csontszívû herceg igaz történetét.
Mese a hercegről, aki szívét bánatában csonttá változtatta, mígnem egy kedves lány el nem látogatott kastélyába.
:iconrebcsy:
Rebcsy Featured By Owner Sep 8, 2012  Hobbyist Traditional Artist
Júj :) végre egy boldog történet!!! :D nagyon jó lett ^^
Reply
:iconzakimano:
zakimano Featured By Owner Aug 15, 2012
Bátor.
Reply
Add a Comment:
 
×

:iconboneheart: More from BoneHeart


More from DeviantArt



Details

Submitted on
August 15, 2012
File Size
14.0 KB
Link
Thumb

Stats

Views
232
Favourites
0
Comments
2
×