Shop Forum More Submit  Join Login
×
XVI. fejezet

Békés reggel váltotta fel a sötét éjszakát. Bár a táj szürkeségében nehéz volt megmondani vajon mennyire lehet korán, csak az este volt biztos. Olyankor az ég egészen sötétté, már-már feketévé vált. Se hold, se csillagok nem világították be a bolygót. Pár óráig csupán a mesterséges fényre támaszkodhattak. Poe készülődés közben felelevenítette Rey tegnapi összeszólalkozását Juuzennel. Hiába rivallt rá a fiú teljesen nyugodt maradt. 'Ren már az Ő felelőssége.' ismételte magában szavait. Ez nem hagyta nyugodni. Ahogy a kisugárzása sem. Valahogy Juuzenre nézve elfogta a bizalom és a remény meleg érzete. De a múltjából már ismerte ezt a mézédes hazugságot, így bár barátságosnak mutatkozott előtte, továbbra is gyanakodott és készen állt lépni, ha szükséges. Mire gondolataiból feleszmélt a sürgősségin találta magát, éppen a fiú szobája előtt. "Mit keresek én itt?" De ha nem itt van, hol legyen? A parancsnoki hídon Leiaval, aki valószínűleg túl elfoglalt ahhoz, hogy vele foglalkozzon? Nézze Rey reggeli edzését, aminek semmi értelmét nem látja? Vagy inkább... legyen a nagyteremben, ahol Finn reggelente gyakorol egy felfüggesztett zsákon? "Nem, azt nem lehet." Legutóbb, mikor csatlakozott hozzá elég kellemetlen vége lett az edzésnek. "Aznap..." Elkalandozott a figyelme a férfi izmos testén és míg azt figyelte, bekapott egy jobb horgot. De ez volt a kisebbik gond, a nagyobbat odalent érezte. Orrvérzésére fogván távozását vonult vissza a szobába. Remélte, hogy a férfi nem vette észre merevedését, de amilyen naiv az élethez, talán szerencséje volt. Ezután persze számtalanszor bocsánatot kért, feleslegesen. "Ezt nem kockáztatom meg még egyszer." Kezét kopogásra emelte, odabentről viszont csörömpölés hallatszott és egy alig átszűrődő kiáltás: 'Ne! Caryna!'. "Becsempészett valakit?" Poe fegyverrel a kezében lépett be az ajtón. A kis lény, ami anno felszállt a hajóra, most csőrében egy csillogó tárggyal repdesett a mennyezet közelében. Juuzen alatta állt félmeztelen -valószínű jószága öltözés közben zavarta meg- és igyekezett visszaszerezni az ellopott holmit. Ám Poe megzavarta. Szemük találkozott és a fiú arcáról egyértelműen leolvasható volt egy 'Basszus!'. Fegyverét eltéve vette észre a már gyógyuló félben lévő karmolásokat Juuzen hátán. Először azt gondolt a madár volt, de aztán látta, hogy a lénynek csak három karma van, ráadásul ilyen irányban. "...!" Bezárult mögötte az ajtó. Kikerekedett szemmel nézett, a mostanra sápadt fiúra.
-Te... -ujját szinte magyarázón emelte, pedig csak a szavakat kereste- Te, te s Kylo?! Ti...?!
Juuzen azonban néma maradt. Arca mozzanatai voltak csupán árulkodók. Lebukott, mégis egy pillanatra se nézett félre, tartotta a szemkontaktust. Végül csak megszólalt.
-Igen.
A férfi továbbra se tudta mit is mondhatna, hisz elméjében megannyi kérdés és gondolat merült fel. De mégis, most előtte állt valaki, aki olyan mint ő. Bármit kérdezhet tőle, nem fogja elítélni, ha megtudja. Másrészről pedig visszatért az emlék, amiben Kylo Ren kínozta. Előtte volt egy fekete ruhás, maszkos, kegyetlen ember aki... olyan, mint ő. Nagyokat pislogva sem tudta elképzelni, ahogy az az ember mosolyog, gyengéd és... és szerelmes.
-Szóval ezért. -kezdte- Ezért tudsz segíteni. Ezért tudnál hatni rá. Mert szeret téged.
Juuzen némán bólintott.
-A parancsnok tudja már?
Fájdalmas mosoly ült a fiú arcára.
-Hogy mondhatnék el neki ilyesmit?
-Hogy nélkül! Joga van tudni, ha a fia együtt van valakivel!
-Felhőtlen lenne az öröm, mi? -gúnyolódott keserűn- Ha kiderülne, másképp tekintenének Rá. Pedig nem változott semmi.
Nem kellett magyaráznia, értette. Az ember hiába nem változik, amint kiderül, hogy más, sokan másként is kezelik. Gyűlölik, lenézik és megvetik, még ha előtte barátok is voltak. Ez most sem lenne másként. Hiába Kylo Ren sőt, talán pont azért. Poe a saját bőrén és elméjén tapasztalta, mire is képes, de e tudás nélkül sem tekintene rá másképp, nem úgy, mint társai. Lebecsülni pedig, a legsúlyosabb hiba lenne.
-Megértem.
A fiú felkapta felsőjét, mielőtt más is rárontana.
-Tudtam, hogy meg fogod, Poe. -mosolya ezúttal ismét csak barátságos volt.
-Mégis honnan?
-Egy csapatban játszunk. -felelte egyszerűen.
A férfi egy pillanatra lefagyott.
-Tudod?
Újabb néma bólintás.
-Rendes srác.
"Tudom." nyögte magában fájdalmasan, hisz ez tény, viszont az is, hogy Rey érdekli, nem ő. Tehát mindketten tudják a másik igazát, így van miért csöndben maradniuk. Mielőtt a hallgatásról szóban is megállapodhattak volna, ismét nyílt az ajtó. Rey lépett be rajta és láthatóan meglepte, hogy Poet itt találta. Mind megindultak a parancsnoki hídra, ahol Leia Finn társaságában egy asztalnál ülve már nagyon várta, hogy Juuzen mesélni kezdjen. Miről? Mindenről. Kérdések sokasága bombázta a még lábadozó fiút. Hogy került a bolygóra? Hogy tanulta meg használni az erőt? Sith vagy Jedi? Mit tanított Rennek? És még rengeteg megszámlálhatatlan kérdés feszült neki, ám lehet, hogy nagyrészt csak a gondolataikban éltek, olyan erős kíváncsiság övezte őket, amitől hallhatóvá váltak. Végül Juuzen kezével elcsitítva mindenkit, mesélni kezdett:
-Miután Snoke lemészárolta a falumat és magával vitt a Sennorra megpróbált tanítani, de makacsul ragaszkodtam anyám tanításaihoz, így pár klón társaságában magamra hagyott. Előbb haltam volna meg, minthogy eláruljam anyám emlékét. Az ottani erdő mélyébe szöktem, ahol megtaláltam a békét. Naphosszat meditáltam, azon a helyen, míg... -mély sóhaj- Egy nap megjelent előttem valaki. Egy apró, zöld lény, akit Yodának hívtak. Azt hittem álmodom, de ébren voltam. Nagyon is. Minél jobban átadtam magam az erőnek, annál könnyebben láttam meg az elhunyt mesterek képeit. Yoda mester, Kenobi mester és Skywalker mester lettek a tanítóim.
-Skywalker? -szakította félbe Leia.
-Vader?  -szólt közbe Rey is.
Juuzen ismét csak bólintott.
-Ők hárman, megismertettek az erő mindkét oldalával és kitanítottak. Így sem sithnek, sem jedinek nem tartom magam. A kettő határában állok, ahogy egykor az első erő használók is tették. Hisz a jó és rossz között sem lehet különbséget tenni, minden csupán nézőpont kérdése. Ezt alapul véve, mért kéne az erőt két részre szakítani.
Mindenki csendben figyelt, szinte itták a fiú szavait.
-Snoke is próbált tanítani, de addigra már elég tudás birtokában voltam, hogy manipulálhassam és ellen állhassak neki. Sikerült a kedvére tennem és megbízott bennem, így én lettem a titkos fegyvere, akit csak végszükségletben vetett volna be. Aztán jött Ren. És minden megváltozott. -egy pillanatra elmerengett- Benne meglátta azt az esélyt, amit igazán keresett. Hála Reynek viszont kellően elbizonytalanodott a képességeit illetően. Ekkor döntött úgy, hogy tanítsam ki én, amíg ő megteszi az utolsó előkészületeket.
-Milyen diák volt? -vetette fel Finn.
-Makacs. -nevetett fel kissé- Nagyon nehezen haladtunk, mert mint hasonló korút, nem vett komolyan. Láttam benne valamit és tudtam, mit kell tennem. Ha a fény oldalára már nem is térhet vissza, az aranyközéputat ő is járhatja. Így viszont a legelejéről kellett kezdenünk. Az pedig önmaga volt. -újabb mély sóhaj- Össze kellett zavarnom, hogy elbizonytalanodjon magában, mindenben. Had építse újra mindazt, amit eddig magáról gondolt. Ennek persze meg is lett a következmény, egy ilyen szembesítés... fájdalmas dolog. Először rémálmai voltak, aztán az erő is megtagadta az engedelmességet...
Kikerekedett az asztalnál ülők szeme. Elképedve hallgatták, a már-már mesének tűnő igazságot.
-Idővel újra rátalált önmagára és lassan, nagyon lassan, de elfogadta, hogy ki is ő. -Poera pillantott, aki egyből megértette, mire is gondol- Már olyan közel járt. Aztán Snoke bejelentette, hogy nincs több időnk és elviszi. Azt mondta, bevégeztem a feladatom. ...Tudtam, hogy meg fog ölni. Gondoltam ez az utolsó esélyem a megtorlásra, így aznap az indulataimat hagytam érvényesülni... -csalódottan nézett le- Szörnyű dolgot tettem, ami mindenben ellenkezett a tanításaimmal, mégis... Meg is lett az eredménye. Azt hittem, a gondatlanságom az életembe kerül. -hálásan nézett Leiara, majd a többiekre- Köszönöm, hogy megmentettetek!
Baráti mosolyt váltottak.
-Egy nappal azelőtt, hogy megmentettünk volna, láttam valamit. -kezdte Leia- Rent láttam, gyermekekkel körül véve, majd a gyerekek eltűntek és... -elmerengett- Összeért a kezünk. Mintha tényleg itt lett volna.
Juzzen édesen mosolygott.
-Itt volt, te pedig ott. -felelte- Egy meditációt láttál, azok a gyerekek pedig, az egykori áldozatai voltak. Ahhoz, hogy az erő segítségével az elméje utazzon el kell engednie mindent. Ezek élete legnehezebb pillanatai, amiket újra és újra át kellett élnie, hogy eljuthasson arra a szintre, ahol most áll.
-Szóval... -kezdte Finn- Az erő segítségével, ott lehetsz, ahol a másik, pár pillanatra?
-Lényegében igen.
-Akkor megtalálhatjuk őket. -pattant ki a mesteri szikra- Ha Juuzen meg tudná találni Rent és az Első Rend pozícióját, rajtuk üthetnénk. Lépéselőnyre tennénk szert!
A figyelmes hallgatást elismerő egyetértés követte.
-Ez valóban megkönnyítené a dolgunkat. -helyeselt Poe- Ha felkészületlenül ütnénk rajtuk, megnőnek az esélyeink.
-Ez igaz. -szállt be Leia is- Meg tudod találni?
A fiú hallgatását Rey törte meg.
-Luke azt mondta, az erő a szeretteinkhez vonz minket. Így érthető, hogy Kylo rád talált, de nem hiszem, hogy neki is sikerülhet, hisz még csak nem is rokonok.
"Attól még a kötelék köztük igen csak erős." morfondírozott Poe. Juuzen végül igazat adva a lánynak válaszolt.
-Így igaz. Nem lenne egyszerű rátalálnom.
-De nem lehetetlen? -erősködött Finn, ami csak még vonzóbbá tette.
-Megpróbálom. -engedett Juuzen a lelkes lázadóknak- Most viszont, ha nem bánjátok, szívnék egy kis friss levegőt.
Senki sem állt az útjába. Poe kísérte ki a szabadba.
-Mivel zavartad össze? -kérdezte halkan.
-Megcsókoltam. -felelte a fiú rezzenéstelen arccal.
A férfi majdnem felnevetett, de türtőztette magát.
-Csak ezért csináltad? Vagy tényleg szereted?
-Már az első pillanattól megfogott benne valami. -vallott- Szeretem őt, teljes szívemből.
Ezt hallva összeszorult a szíve. Juuzen szerelme a történtek után is töretlen volt és most, talán galaxisokon túl is, csak rá gondol. Arra, hogy neki mi a legjobb. Ilyen őszinte érzés a szerelem. És Poe minden vágya, hogy egy nap ő is ennyire fontos legyen valakinek. Valakinek, akit ha megkérdeznek, mit érez csak ennyit mondjon: Szeretem.





XV. fejezet

A berendezés megállás nélkül csipogott. Hangja betöltötte a szobát és a fiú halk légzése elveszett mellette. Szemét a kórtermen legeltetve igyekezett rájönni mi is történt. Utolsó emléke Snoke felszálló hajója volt és a vére, mely eláztatta a kövezetet. Biztos volt benne, hogy vége. Most mégis él. Szúró fájdalom nyilallt az oldalába, ahogy erejét összeszedve felült az ágyon. Az ablakból csak szürkeséget látott. Felhőtlen eget és poros tájat. Már messze járnak a Sennortól. Caryna gazdája mellé telepedett, fejét az ölébe helyezte és élvezte a gyengéd simogatást. Szabad kezével óvatosan tapintotta ki öltéseit. Megmentették az életét. És ez az érzés... "Olyan ismerős." Magánya semmivé foszlott, mikor az ajtó tova csusszant keretében. A fiú fel akart állni, de teste a kín miatt nem engedelmeskedett, már az ülés is eléggé megterhelő volt. A nő tisztes távolságban állt meg, arcát barátságos mosoly díszítette és Juuzen azonnal megismerte az ismerős szempárt.
-Hát felébredtél. -kezdte gyengéden- Nincs mitől tartanod, itt biztonságban vagy. A nevem Leia, én vezetem az Ellenállást.
-Tudom. -akaratlan mosoly ült a fiú arcára, hogy találkozhatott szerelme édesanyjával.
Ugyanakkor kérdések sora is felvillant.
-Hogy találtál rám? -kérdezte elhaló hangon.
-Álmomban megjelent valaki, aki azt mondta, te tudsz segíteni.
-Én...? -fájdalommal az arcán fordította el a tekintetét- Láthatod mennyit érek.
Teljes testében átjárta a szégyen, ahogy visszagondolt tetteire. Szánalmas volt és gyenge. Leia biztatón helyezte a vállára kezét.
-Mindenki hibázik, csak tudnunk kell elfogadni és helyrehozni.
Találkozott a tekintetük. "Ren?" A rá meredő melegséget árasztó barna szempár teljesen megnyugtatta. Mély levegőt véve bólintott, majd ráeszmélt, hogy még be sem mutatkozott.
-Juuzen vagyok. -hangja kissé félénk volt- Megteszek minden tőlem telhetőt.
A nő finoman ölelte át, ügyelve, nehogy fájdalmat okozzon, majd az ajtó melletti szekrényhez lépve néhány ruhadarabot vett elő, amit átnyújtott a fiúnak. 
-Tessék. -de mielőtt odaadta volna visszakozott- Most még kérlek pihenj, holnap bemutatom a többieket.
-Köszönöm, mindent köszönök. -az életével tartozott neki.
Mielőtt elhagyhatta volna a szobát Juuzen utánaszólt.
-Leia, nem hagyom, hogy elvesszen!
Oly sok mindent lehetett leolvasni az arcukról abban a pillanatban, többek közt hálát, bizalmat és bizakodást. Pár percig csak álltak ott egymás szemébe nézve. Nem kellettek szavak, kimondatlanul is tudták, hogy Ren mindkettejüknek fontos. Nem mondtak le róla. A fiút hatalmukba kerítették a barna szemek. "Akárcsak az övé. Gyönyörű." Eszébe jutott az a ritkán látott kiskutya tekintet és az a felejthetetlen mosoly. Szerelme hangja, illata és érintése... még annyira friss volt, amivel nem bírt el. Összeszorított szemmel próbált a jelenre koncentrálni, de csak kísértették azok a napok. Lágy dallam szelte át a szobát. Az eső illatát hordozva magával. Körülölelte, majd tovább is állt.
-Most pihenj. -lépett ki végül Leia a folyosóra.
Juuzen ismét elterült az ágyon, gondolatai messzi vidékeken jártak ám kíváncsisága végül felülkerekedett rajta. Elméjét lenyugtatva, mély lélegzeteket véve összpontosított. Meditált. "Egyesülj az Erővel." Végül fájdalom nélkül nyitotta ki a szemét. Az ágya mellett állt és egyben benne is feküdt, csupán az Erőn át járhatott, míg jobban nem lesz. Caryna rárikkantott az alakra, amit csak érezhetett, de a fiú megnyugtatón emelte felé a kezét is intette csendre. Az ajtón keresztül jutott a folyosóra, ahol jelenleg senki sem tartózkodott. Tovább haladt az egyik irányba, remélve, hogy talál valakit, vagy legalább kijut a hajóról körülnézni. Nem kellett messze mennie, hangok szűrődtek ki egy nyitottabb helyiségből. Társalgó féle lehetett. Óvatosan közelítette meg, habár tudatában volt, hogy csupán azok láthatják meg, akik szoros összeköttetésben állnak az erővel. Odabent három, korabeli vitázott.
-Az már csak jelent valamit, hogy még Finn sem tudott róla!
A hangjából ítélve érvelni próbált, de láthatóan nem győzte meg a lányt, akihez a mondat szólt.
-Nézd, valóban nem tudtam, de azért nem voltunk annyira beavatva az ilyenekbe. -próbálkozott a jobbján ülő férfi.
-Most kinek az oldalán állsz?! -háborodott fel, úgy tűnt tényleg a szívére vette, hogy barátja inkább a lány pártját fogja- Szerinted bölcs dolog lenne megbíznunk valakiben, mindenfajta ismeretség nélkül?!
"Vagyis bennem. Igaza van."
-Nem, de...
-Ő tanította Kylot! -vágott közbe határozottan a lány- Engem is kitaníthat!
"Szóval erről van szó." Juuzen leszegett fejjel hallgatta a helyiségre telepedő csöndet. Érzések sokasága viharzott át rajta és ahogy figyelt társra talált. Egyikük szívében ugyanaz a csodálatos érzés égett, mint benne: szerelem. De ez fájó volt, viszonzatlan és kegyetlen. Anélkül is tudta kihez tartoznak ezek az érzések, hogy felnézett volna.
-Tedd, amit jónak látsz. Melletted leszek.
Ez volt az utolsó csepp. Egy dühös 'Jó.' zárta az estét, a férfi pedig keresztülvágtatva a folyosón hagyta hátra társait. A fiú óvatosan osont utána. Figyelve, nehogy a lány -aki minden bizonnyal az a roncsvadász volt, akiről már oly sokat hallott- észrevegye. Fájdalom hasított a szívébe, ahogy követte a barna hajú pilótát. Végül megállt és csak nézte, ahogy a férfi eltűnik az árnyékok között.
-Neked ágyban a helyed. -hangzott a háta mögül egyértelműen neki.
Megfordulván ismerős alak állt előtte.
-Kenobi mester. -üdvözölte- ...
-Tudom, mit akarsz kérdezni Juuzen. -emelte meg a kezét- Nem én voltam.
Újabb halovány alak jelent meg mellette.
-Skywalker mester. -belefagyott a szó.
Bűnbánó arccal meredt a földre.
-Nincs mit szégyellned Juuzen. -lépett közelebb Anakin- Hozd vissza az unokámat! -bólintott- Tudom. Én is voltam szerelmes.
Zavaró mosolyt váltottak, amit Obi-wan egy rosszalló fejcsóválással reagált le.
-Ideje pihenned, ifjú padavan. -lépett elő Yoda az árnyékból.
-Köszönöm. -fordult mindhármójukhoz.
A látása homályossá vált, a folyosó képe pedig lassan darabokra hullott. Ismét az ágyban fekve tért magához, fejfájás kíséretében. Megerőltette magát. "Nem kellett volna hallgatóznom." Mégis, alig várta, hogy megismerhesse azokat a fiatalokat. 
Hamar elnyomta az álom. Mestereit látva szemernyi kétsége sem maradt, helyesen cselekedett. Az érzései pedig igaziak és tiszták, de még akkor sem képes Leianak elmondani mit érez. "Hogy mondhatnám el?"
Bár hamar beköszöntött a reggel, a gépek és gyógyszerek tették a dolgukat. A fiú fájdalma lassan, de biztosan múlt és már elég erőt érzett magában, hogy a saját lábán is körbejárja a hajót. Átvette a kapott ruhákat, bár a sebét megnézte a közeli tükröződő szekrény felületén. Gyorsabban gyógyult, mint az emberek, de akkor is súlyos találatot kapott. Vajon mennyi idő telhetett el azóta? A szeme sarkából észrevett valamit, ami azt sugallta nem is olyan sok. A hátán még haloványan, de látszódtak azok a karmolások, amiket Ren azon az éjszakán ejtett. A szíve nagyot dobbant, ahogy szerelmére gondolt, de nem kapott időt elmélázni. Az ajtó már nyílt is, ő pedig villámgyorsan rejtette el a hátán lévő 'jeleket'. Ezúttal nem csak Leia állt előtte, hanem két medika is.Közrefogván a fiút vizsgálgatni kezdték. Egy gyors pillantást vetvén a sebre, elégedetten jelentették ki, hogy nagyon jól néz ki. "Persze. A chissek gyorsabban regenerálódnak, mint az emberek." Tekintetét szinte le se vette a nőről, amint végeztek Leia a követésére intette. A fiú ugyan lassabban a szokásosnál, de mellette termett. Együtt sétáltak át a hídra, út közben pedig rengeteg különböző pillantást kapott. Az elcsípett gondolatfoszlányok, pedig ne voltak valami barátságosak. Senki sem bízott benne és csak koloncnak tartották. A főhídon gyűlt mindenki a tegnapi napról és persze sokan mások is. A nő maga mellé engedte lépni a fiút. Mindenki kíváncsian várta a nagy bemutatkozást, de hiába Juuzen egy meghajláson kívül másra nem volt képes. Végül a tegnap látott pilóta lépett elé.
-Poe Dameron vagyok, örvendek. -nyújtott kezet.
Bár a fiú pontosan tudta, hogy nem bízik benne, mégis volt benne, annyi gerinc, hogy megadja neki az esélyt.
-Juuzen, nagyon örülök. -rázta meg.
-Poe mentett ki téged a Sennorról. -tette hozzá Leia.
-Nagyon hálás vagyok, Poe! Köszönöm!
Bólintottak, majd jött a következő, a roncsvadász.
-Rey vagyok.
-Már hallottam felőled.
A lány magabiztos mosollyal nyugtázta ezt és jöhetett a következő.
-Finn vagyok, dezertált rohamosztagos.
-Wáo. Minden elismerésem.
"Szóval ők a csipet-csapat." Leia a fiúhoz fordult.
-Biztos rengeteg kérdésed van, ahogy nekünk is.
"Nem tagadom." Bólintott.
-Parancsnok! -lépett elő egy tiszt.
Beszélt pár percig, mielőtt a nő visszafordult.
-Mutassátok meg a szobáját, kérlek!
Ezután követve a tisztet elrohant a híd másik végébe. Juuzen kissé meg is könnyebbült, hogy nem kell vele beszélnie, bár egy része mindenáron szerette volna megismerni. És nem csak őt, Ren múltját, a gyerekkorát. De most követnie kellett a csapatot, akik közt a széthúzás egyre nagyobb mértékeket öltött, még ha ők ezt észre sem vették. Finn volt az első, aki kivágta magát a helyzetből.
-Megígértem Geromnak, hogy segítek neki a hajójavításnál.
-Menj csak.
Ezt még megvárta, majd már tova is tűnt a folyosón. Rey és Poe pedig tapintható feszültséggel körülvéve kezdték Juuzent kísérni. A kínos csend majdnem a szobájáig kitartott, ahol is a lány végre feltette azt a kérdést, amitől a fiú menekülni próbált.
-Juuzen, taníts meg engem is arra, amire Kylot!
Hangjában nem volt meghátrálás, a fejébe vette, hogy megteszi, amit kell. Egy percnyi habozás után folytatta.
-Ha megtanítasz rá, le tudom győzni!
-Rey, nem a semmiért vagyok még életben, de nem is ezért. Ren már az én felelősségem, nem a tiéd.
Az ifjak elképedtek, de a lány nem adta fel.
-Segítség kell...
-Neked tanár kell. Sajnálom, nem tudlak tanítani.
-Mi?! Kylo Rent kitanítottad, de engem nem?! -háborodott fel.
-A módszerem igen egyedi és nem való mindenkinek. -magyarázta- Nem TUDLAK tanítani.
Rey pár pillanat múlva kiviharzott a szobából. A légkör valamivel könnyedebbé vált, de az iménti visszautasításnak még lesznek következményei.
-Biztos nem tudsz neki segíteni?
-Igen, sajnálom. -elmélázott- Mi történt a Sennorral?
-Felrobbantották. -felelte együttérzőn- Jól vagy?
Fájdalmas grimasz ült ki a fiú arcára. "NEM! Minden, amit valaha otthonomnak tekinthettem, elveszett." Elméjében megcsillant a remény utolsó sugara. "Ren."
-Ha gondolod, két szobával arrébb megtalálsz.
"Te voltál az egyetlen, aki nyíltan volt bizalmatlan, most mégis..." Úgy tűnik a belső radar működik és segít kiszúrni, kiben is bízhatunk igazán.
-Kösz Poe.
Ahogy a férfi elment csend telepedett a szobára. "Olyan sokszor éreztem már magam egyedül... De ez most teljesen más. Most, nélküled a magány sokkal elviselhetetlenebb."





XIV. fejezet

A vonuló rohamosztagosok között elhaladó léptek elenyészőnek tűntek. Egyre borongósabb fényben fürödtek a folyosók, ahogy a fiatal közeledett Snoke nagyterme felé. A fehér egyen páncélt felváltották a piros köntösök. Majd az az irdatlan ajtó, melyen már oly régóta gyűlölt belépni. De meg kellett tennie. Balján, alig fél lépésnyire mögötte kísérte tábornoka. Jelentést tenni jöttek a kudarcról és vállalni a felelősséget. Mindketten némák és idegesek voltak. Visszafojtott lélegzettel léptek be a nagyterembe, ahol a Legfőbb vezér már várta őket. Arcáról is le lehetett olvasni mennyire dühös, de Ren ezt már messziről is tisztán érezte. Szinte összenyomta a mellkasát a rázúduló erő, ahogy térdre ereszkedett. Fejét lehajtva koncentrált, uralkodnia kellett elméje felett és megtévesztenie egykori mesterét. A férfi nem követte példáját, csupán derékból hajolt meg Snoke előtt. Felegyenesedve, magabiztos, mégis valahol aggodalmas arccal tekintett előre.
-Hux tábornok,... -kezdte szokásos nyugodt és sejtelmes hangján- ...amikor meghallottam a tervét, biztos voltam annak sikerében.
Lassan felállt, arcán összerándultak az izmok.
-Most azonban, látva mennyire tehetetlen...!
A férfi nagyot nyelve hallgatta. Ezekben a percekben gyámoltalannak és gyengének tűnt, egyáltalán nem az volt, aki nemrég megkínozta azt a szegény nőt.
-Ennél sokkal többet várok el magától!
A mondat közben Hux furcsán kezdett grimaszolni, ahogy a Legfőbb vezér fojtogatni kezdte elméjével. Idővel a férfi szája levegőért nyílt, de hiába. Arca mégis csak ezután vált ijedté. Ekkor elengedte. Féltérdre rogyva köhögött, de pár pillanat alatt összeszedte magát és ismét vezérére emelte tekintetét. Snoke végignézett a férfin, szemei összeszűkültek, majd hevesen fordult tanítványához.
-És te! -szánakozó pillantást vetett Renre, mint egy féregre, akit pillanatok választanak csak el az eltaposástól- Amikor rád találtam, olyan erőt éreztem, amire minden mester vágyik. Láttam benned egy új Vadert, de sajnos attól tartok, nagyot tévedtem.
A fiút hirtelen csalódottság járta át. Egész életében a nagyapja volt a példaképe, belegondolva, hogy mindennel, amit tesz, amit mond, amit érez, azzal az ő emlékét gyalázza meg. Méltatlannak érezte magát, aztán eszébe jutott Juuzen. Hiába tudta ezt, az érzései erősebbek voltak. Ismét felemelte fejét és szembenézett nemezisével. Kétség nem volt benne, ezt Snoke is érezte. Összevont szemöldökkel méregette a fiút. Mivel egyikük se jutott be a másik elméjébe, csak hosszú pecekig mustrálták egymást.
-Mit tudtak a lázadókról? -fordított végül hátat nekik.
Mély lélegzetek közepette néztek össze.
-Semmit, Legfőbb vezér. -jelentett végül Hux- Valószínűleg csak az tudta a cirkáló pontos helyét, aki a második üzenetet leadta. Amint a kapitány visszatér vele, kihallgatjuk.
-Felesleges. -vetette hátra egyszerűen- A kapitány nemrég jelentett nekem.
Ujjmozdulattal kapcsolta be a holográfikonos berendezést, amely azonnal visszajátszotta az üzenetet.
-Legfőbb vezér, Phasma kapitány vagyok! Az imént fogtuk el az utolsó lázadót, azonban az egyik beosztottam fellázadt ellenünk és lelőtte. A csapatom és a lázadó is odaveszett.
Amilyen gyorsan felvillant, olyan gyorsan el is tűnt a kivetített alak. Snoke mozdulatlan maradt, míg Hux felháborodott arccal próbált magyarázatot találni a történtekre. Ren maga elé meredve reménykedett, hogy valahogy megúszhatja gyanakvás nélkül, ám erre igen csekély esély volt. Végül mégis megszólalt.
-Nem ez lenne az első eset, talán alábecsültük a lázadókat.
Mondandóját idegölő csend követte.
-Van benne igazság, amit Phasma kapitány visszaér riasztom a katonák átvilágítására.
A Legfőbb vezér átnézett a válla felett.
-Ha lázadók bujkálnak közöttünk, meglesznek. -jelentette ki határozottan.
"Tényleg elhitte?" Hux egy dolog, de vajon Snoke mennyire találja reálisnak ezt az elméletet.
-Tegyen így, tábornok! -ült vissza- Te pedig,... -fordult Renhez- ...menj és gyakorolj! Amint megtaláltuk a cirkálót megsemmisítjük a lázadókat, aztán pedig eltöröljük a Jedi rend maradékát is.
A fiú némán bólintott, majd amilyen nyugodtan csak tudott indult meg kifelé. A pirosba öltözött testőrök egészen a folyosó végéig követték. Amint befordult a sarkon sebes léptekkel közelítette meg a szűkös, de a célnak tökéletesen megfelelő helyiséget. A mennyezetről lelógó nehéz zsákok és a falak mellett elterülő különféle fegyverek árulkodóak voltak. Ide csak Ren, Hux és Phasma járhatott, de általában megegyeztek, hogy ki, mikor jön. Ren azonnal bezárta maga mögött az ajtót, de a férfi elég gyors volt, így még éppen be tudott jutni a résen. A fiú utálatos pillantást vetett rá, majd inkább tunikájától megszabadulva az egyik zsákhoz lépett.
-Azt hiszed ennyire ostoba vagyok? -kezdte lassan közeledve- Újabb lázadó rohamosztagos?
Ren nem felelt, teljes erőből ütni kezdte a lógó célpontot.
-Megváltoztál, nem tudom a Legfőbb vezér mért nem veszi tudomásul.
A fiú továbbra sem figyelt rá. Hux tudomásul véve, hogy szavakkal semmire se fog menni izomból belerúgott a zsákba, ami a lendülettől Rennek vágódott. A fiú elvesztette egyensúlyát és hátra esett. A férfi elé térdelve folytatta mondandóját.
-Hol van az a rettenthetetlen harcos, akit megismertem? -nézett riasztóan a szemébe- Ha most rád nézek, szánalmas amivé lettél.
Ren minden vágya volt, hogy levezethesse dühét és Hux erre meg is adta -nem csak az alkalmat- a kezdő lökést is. Karját a fal felé nyújtva egy kard és két rövid kard hosszúságú botot hívott magához.
-Támadj!
Nem kellett kétszer mondania, a tábornok villám sebesen dobta le magáról kabátját és nyúlt kedvenc fegyverei után. Egy percnyi felkészülés és már egymásnak is feszültek. A termet betöltötte a faeszközök recsegése, mintha a következő suhintásnál eltörhettek volna. Tiszta erőből ugrottak egymásnak, míg Ren pusztán dühből és büszkeségből, a férfit más hajtotta: a kihívás. Számára ez helyettesítette az előjátékot. Élvezte, akár egy gondosan megkoreografált keringőt. Minden mozdulat végre felé irányult és csak neki szólt, még akkor is, ha csupán támadó céllal jött. A harc hevében remélte, hogy Ren elfelejti Juuzent és talán visszakaphatja. Olykor azonban a figyelme elkalandozott a fiú izmos testén, amit immár csak egy trikó fedett. A mozdulatain, amik nem csak határozottak, hanem szépek is voltak. Azon az ébenfekete haján, ami hiába lógott a szemébe, úgy tűnt egyáltalán nem zavarja. Ilyen gyengébb pillanataiban bizony durva találat érte, hol az oldalát, hol a karját, mégsem bánta. Fájdalmában olykor még el is mosolyodott, ezt látva Ren finoman igyekezett belépni az elméjébe.
-Élvezed? -kérdezte, hogy elterelje figyelmét.
-Nagyon. -jött is már az őszinte válasz- Te nem?
Fegyvereit kiejtve kezéből sétált közelebb. A fiú figyelmeztetőn emelte meg fakardját, de hiába.
-Valld be! Élvezed, amikor bánthatsz. -finoman tolta odébb a fegyvert és került egyre közelebb- Én pedig élvezem, amikor bántasz.
Ismét veszélyesen közel kerültek egymáshoz és Ren érezte, ahogy az ereje újfent elkezdi megbontani a környezetét.
-Ismerd be, hogy ezt akarod! Vágysz rá! -erősködött, de mielőtt bármit tehetett volna a fiú elengedte a kardot, ami tompa puffanással landolt a kövön.
-Nem. -nézett szembe vele- Nem kell senki más.
Nehéz levegő vétele után viharzott ki a helyiségből. Szinte visszarohant a kis zugába, ahol párnáját magához ölelve bámult ki az ablakon. Nem követte, talán végre feladta. Arcán legördült egy fájdalmas könnycsepp, de több nem követte. Ahogy lelkét nyugtatgatta egy kósza dallamot hallott a távolból. Egy ismerős és édes dallamot, ami megmelengette szívét majd tovaszállt. "Juuzen?" Ezt énekelte Carynanak? Nem. Ez egy másik volt, mégis annyira ismerős. Vajon akkor hallotta mikor az elméjébe kutatott, visszagondolva rengeteg dalt hallott ott és azokra ma is tisztán emlékezett. Ezt a dallamot viszont csak egyetlen egyszer hallotta. "Amikor ott voltunk ez erdőben, a zuhogó esőben... Akkor is ez a békés dallam járta át a levegőt."





XIII. fejezet

A nap sugarai átvágván az egyre gyűlő szürkés felhőkön tévedtek be a barátságos kis szobába. A fiút az arcába sütő fény ébresztette. Kissé fáradtan ült fel az ágyán és nyújtózkodva hallgatta a közeli Mentyek énekét. Végre eljött az a különleges nap, amire már hónapok óta várt. Sietve kapta össze magát, majd lerohant az emeletről egészen az ebédlőbe, ahol szülei már az asztalnál várták. Bájos mosollyal fogadták.
-Jó reggelt! -köszöntek mind, szinte egyszerre.
A nő már le is tett egy tál reggelit az asztalra, amihez fia azonnal hozzá is látott. Jó ízűen falatozott a friss tojásból és mellé sült húsból. Türelmetlenül dobolva lábával tüntette el az utolsó morzsákat is. Szülei izgatott mosollyal néztek össze. Különleges feladat állt előtte és kész volt rá. Amint végzett tányérját a lavórba tette és egy meleg ölelés után rohant ki az utcára. A nap olykor percekre is eltűnt a felhők mögött, ilyenkor hideg szél járta át a falut, de nem számított. A lelkesedését semmi nem lombozhatta le. Ahogy végigsietett a szűk, apró kövekkel kirakott utcán ismerős dallam ütötte meg a fülét. A helyi utcazenészek elfoglalván szokásos helyüket a piac sarkán már neki is láttak muzsikával szórakoztatni az arra járókat. Minden nap kint voltak, nem tántoríthatta el őket se eső, se hó. A hangszereket csodálatos ének is kísérte, melytől sokak libabőrösek lettek. Mindnyájan énekeltek, vagy külön-külön adták elő saját dalaikat, melyek írója az élet volt. Vidám és pörgős dal vette kezdetét, páran pedig táncolni is kezdtek, mások beszálltak a dalba. A fiú is kívülről fújta a szöveget, az egyik kedvence volt. Egy a családról szóló, édes nóta. Most azonban csak lassított és míg el nem haladt a téren élvezte a zenét. A falu határában zöld tisztás húzódott az erdő széléig, itt szoktak édesanyjával gyakorolni, ám most nem ezért jött. Két vele egykorú gyerek ült a síkságot megtörő sziklán. Meglátván őt, a lány magasba emelve kezét köszöntötte, majd mellette ülő fiúval lecsúsztak a kő oldalán. Mind izgatottak és kalandra éhesek voltak.
-Késtél. -köszönt neki a fiú.
Szőke haja alig pár centis volt, így minden figyelem rikító zöld szemeire irányulhatott. Ovális pupilla, enyhén hegyes fülek és nyers modor, ez volt Toen. A faluban mindenki ismerte a kis bajkeverőt, hisz majdnem minden nap képes volt valami zűrbe keveredni. Volt, hogy egy egész Menty raj támadta meg, mikor el akarta lopni a tojásaikat. Mellette állt Agoera a mindig barátságos és tettre kész lány, akit láthatóan megfogott a fiú személyisége. Hosszú, már-már feketébe átmenő barna haját mindig copfban hordta. Szemei sötét sárga színben ragyogtak. Amióta megismerkedtek a képzésen semmi nem választhatta el őket egymástól, így egyértelművé vált, hogy erre a 'küldetésre' is együtt fognak menni. Megindultak hát az erdő mélye felé, oda, ahová senki nem engedné a gyermekét, a Sety peremhez. A név csalóka volt, ugyanis egy igen mély barlangrendszer volt úti céljuk. Az Erőt használva kellett rálelniük az ösvényre és addig követni a hívó szót, míg meg nem találják a "kincset". A kiképzés második fázisához ugyanis meg kellett keresniük saját ékkövüket, amely egyedi fénykardjuk magját adja majd. Legalább fél órába telt, mire megtalálták a helyes utat. A bejárat egy a földet megtörő, végtelen mélynek látszó lyuk volt csupán. Egyesével kellett lejutniuk, saját erőből. Alaposan megfigyelték a peremeket, számba vették a lehetőségeket és végül döntöttek, a számukra legkönnyebben és legbiztosabban kivitelezhető technikát választva.
-Hölgyem. -álltak hátrébb a fiúk, így Agoera kezdhetett.
Vett pár mély lélegzetet, koncentrált, majd karjával megerősítve gondolatait, szikladarabokat választott le a barlang falából. Mint lépcsőfokokat igazította maga elé őket és kezdett lefelé sétálni. Körbe haladt egyre lejjebb. A srácok elismerőn összenéztek és Toen már lendült is. Azt a technikát választotta, amit még utcagyerek korában tanult el a túlélésért folytatott küzdelme alatt. Biztos ponton megkapaszkodott és lassan elkezdett lefelé mászni. Nem egy erőhasználó ismérve, de annyira rá vallott. Addig nem szerette használni az erőt, míg nem volt más választása. Most azonban már megközelítette a lány szintjét, gyorsan és magabiztosan haladt. Már csak ő maradt fent. Nézte még egy ideig, ahogy barátai körvonalait elnyeli a sötétség majd egy mély levegő vétel után mosolyra húzott szájjal állt a perem mellé. Elméjében végigénekelte a faluban hallott dalt, majd elrugaszkodott. Tehetetlenül zuhant a mélybe, barátaiban pedig megállt az ütő ezt látván. De felesleges volt aggodalmuk. A vége előtt kitárta karjait és az erő segítségével megállította a pillanatot. Mintha csak szökkent volna érkezett meg a Hemupok által halovány fényű barlang igazi bejáratához. Az állatok mellett egyes növények is fényt árasztottak magukból. Társai pár perccel utána érkeztek le és mint várható volt nem repestek a megoldásától. Agoera egy kellően kecses, de mégis határozott pofonnal díjazta a halálugrását.
-Te ostoba! -rivallt rá még ijedt tekintettel.
Ajka még megremegett, ahogy nem is tudta, hogy folytassa mondandóját. Ekkor ért oda Toen, akit bár szintén eléggé lesokkoltak a történtek, már kellően megnyugodott egy gratulációhoz. Vállba veregette társát és éles vigyort villantott. Másnak ijesztő lehetett mikor hegyes fogai napvilágot láttak, de már ismerték jól és tudták ez az igazi elismerése jele.
-Szép volt! -fejezte ki magát egyszerűen, amire a lány majdnem neki is lekevert egyet.
-Legközelebb eszedbe se jusson! -figyelmeztette, majd sebes léptekkel közelítette meg a növényekkel szegélyezett bejáratot.
A fiú egymásra mosolyogtak, hogy Agoera mennyire is aggódik értük, majd követték a példáját. Megállván újabb percekbe telt, mire a kristályok megszólították őket. A fiú ezúttal tisztábban hallotta a hangot, mintha egy dallam lett volna. Ahogy mind biztosak lettek a dolgukban tovább merészkedtek a sötétben. Toen néha megugrott, ahogy a Hemupok fészkelődtek a falakon. Ezen társai jót derültek, hisz kevés ártalmatlanabb lény létezik a galaxisban, mint azok a hosszúkás testű, tojásrakó álomszuszékok. Igaz, ami igaz, elég nagyra nőttek, így kétszer, ha nem, háromszor akkorák lehettek, mint ők. Mégis békésen mászkáltak a kövezeten. Éles karmaikat a sziklákba mélyesztve kapaszkodtak meg, akár a fiatalok feje fölött is.
-Megéri, megéri, megéri. -mondogatta magának., láthatóan hasztalanul.
Agoera egyszer csak megtorpant, szemei mintha nem is az előtte elterülő sötétséget fürkésznék, inkább csak figyelt. Mosoly kanyarodott az arcára. Közel járt. Magabiztosan indult egy Hemup fészek felé. Társai kellő távolságból figyelték, míg nem eltűnt a szemük elől. Feszengve álltak pár percig, amikor is fehér fény szűrődött ki a figyelt fészekből. A lány visszatért kezében pedig egy gyönyörű fehér Palmityum kristályt tartott. Sikerült, megvolt az első mag. Erszényébe süllyesztve indultak a következő után. A szerencse Toennek kedvezett. Egy akadálypályára emlékeztető, de mégis természetes oszlopcsarnokba értek. Alattuk folyók iszonyatos sebességgel ritkították a kövezetet. Mihelyst beléptek vibráló kék fény járta be a teret, majd a fiút megtalálva elhalványodott. Ez az ő magja. Át kell jutnia a túloldalra, ha meg akarja kaparintani. Itt csak mászási képességeire támaszkodhat, ha megcsúszik, vége a dalnak. A folyó biztosan megöli. Nem habozott sokat, nekirugaszkodott és már ugrott is. Társaiban pattanásig feszültek az idegek, hisz tudták csak egyikük képes a pillanatnyi idő megállítására és az nem ő. De nem segíthettek, ezt mindenkinek ki kell érdemelnie. Toen biztosan haladt a kristály felé, úgy tűnt semmi sem állhat az útjába. Hiába, az hogy a kürtőben lemászott elég sokat kivett belőle izmai fáradtak voltak, amit odafele a nagy akarásban még ő maga sem vett észre. Büszkén emelte magasba a Cirinn kristályt és indult társai felé a már bevált útvonalon. A fáradtság azonban megmutatkozott. Végtagjai megremegtek és a húzódzkodással is meggyűlt a baja. Egyszer még meg is csúszott és csak erős akarata miatt nem zuhant a mélybe. Nem maradt már sok ereje, de meg akarta tenni, büszke akart lenni magára, hogy igenis, képes volt rá. Utolsó erejével elrugaszkodott egy közeli szikláról és csak remélhette, hogy elég közel lesz a perem a megkapaszkodáshoz. Elég közel volt, fáradt kezei viszont feladták és lecsúsztak a szikláról. Társai nyúltak utána és húzták vissza a halál torkából. Lihegve térdeltek a szűk platformon. Toen hálásan nézett barátai szemébe, de hang még nem jött ki a torkán, csak bólogatott. Beletelt pár percbe, hogy összeszedje magát, de hamarosan indulhattak az utolsó kristály felé. Egyre mélyebbre hatoltak és eljött a pont, hogy a Hemupok eltűntek, utána pedig a növények ritkulásával a fénynek is vége szakadt, az utolsó terem sötétségben úszott. Szörnyű érzés keringett a levegőben, míg nem élénk türkiz fény szivárgott ki a pár méterre lévő, addig vaksötét teremből. Itt van és akármit is éreznek, az csak a próba része. Összeszedvén a bátorságukat követték a fiút, akit nem is a fény, inkább a hívószóul szolgáló dal vezérelt. A terembe lépve a kristály fényét elnyelték a márvány falak, így láthatóvá téve az egész helyiséget. A mag elérhetetlen távolságban ágyazódott be kövezetbe. A fiú először koncentrált és beállt a megfelelő testhelyzetbe, majd kezeivel a márvány felé nyúlt és igyekezett érvényesíteni akaratát. Mind hiába. A kő meg sem mozdult. Legbelül nem is érezte, hogy bármilyen kapcsolata lenne a külvilággal. Szenvedése barátainak is feltűnt.
-Na, mi van?
-Nem megy. -eresztette le karjait- Mintha az Erő itt nem volna jelen.
Abszurdnak tűnt, amit mondott, mégis komolyan gondolta. Agoera is a fal felé nyújtotta kezét.
-Az lehetetlen, az Erő átjár mindent.
Azonban kénytelen volt ő is feladni, egyikük se tudta megmozdítani a márványt. A fiú mélyen elgondolkodott.
-Nagyon rossz érzésem van. -húzódott összébb a lány.
-Sötétséget érzek, tömény sötétet. -helyeselt Toen- Menjünk innen.
De társa nem tágított, szemét végig a kristályon tartva figyelt.
-Nem. -felelte végül - Szólít engem.
-Juuzen ez őrültség! -lépett közelebb a fiú- Nem tudjuk megmozdítani, meg se tudjuk mászni, nem érjük el!
Feleslegesen koptatta száját, süket fülekre talált. Nem volt hajlandó feladni, nem tudott volna az anyja szemébe nézni, ha elbukik. Kezét ezúttal a mag irányába emelte. Először erővel próbálta kihúzni, ám ekkor ismét hallotta a dalt. Apró változásnak tűnt, mégis. Kezét felajánlón nyitotta a kristály felé. Mintha csak egy társának nyújtaná, a kő pedig elfogadta. Apró mozdulatokkal csusszant ki a márvány alapból és vándorolt Juuzen kezébe. Egy türkiz, egyenes vágású Ohxin kristály. Végre sikerült, mint teljesítették a kiszabott feladatot és tovább léphettek. Hazafelé végig azon tanakodtak, mi volt az a hely, ahol a "minden" és az egyensúly véget ért. Első útjuk a családi házba, mesterükhöz vezetett, aki már tűkön ülve várta ifjú tanítványait. Letéve elé a szerzeményeket, mindet egyesével vizsgálta meg. Először Agoera magját elemezte.
-Palmityum kristály, a szeretet és gondoskodás jelképe. -mondta mosolyogva, majd Toenhez fordult- Cirinn kristály, a bátorság és kitartás megtestesítője.
A fiú büszkén húzta ki magát. Végre elérkezett az a rejtélyes kő is, amit a "semmi" rejtett.
-Ohxin kristály, tisztelet és önfeláldozás. -elhallgatott- Ez az egyik legritkább kristály a galaxisban, kevesen érdemlik ki. Őrizd meg aki vagy Juuzen, mert ez nem gyengeség.
Végül hiába faggatták a hely mivoltáról, semmi érdemlegeset nem tudtak kiszedni belőle. A fiatalok hazamentek, hogy elmeséljék szeretteiknek a kalandot és megmutassák jövőjük kulcsát. A kis ház visszanyerte barátságos csendjét. A fiú még próbálkozott anyjával a hely titkait felfedni, de hiába. Végül a nő egy homályos magyarázattal zárta le a témát.
-Juuzen, azon a helyen nem szűnt meg a Fény. Ott egyensúlyban él a Sötétséggel, de mivel ti még túlságosan érzékenyek vagytok erre, csak azt éreztétek. Meg kell tanulnod, hogy a világ nem fekete és fehér. Ha mindig csak a nappalt élvezed, elvesznek az éjszaka szépségei.
A délután megmaradt óráiban a piac melletti téren húzódott meg. Hallgatta a zenét és az ismert dal egyik sora ráillett édesanyja magyarázatára. "Mind a kettő együtt jár, együtt ők az Élet!" A nap utolsó sugarai fehérré színezték a szürke felhők széleit, olykor még át-át csillant egy sugár, de már erőtlenül. A vihar épp most vonult el és elrejtette a narancsba burkolózott eget. Elérkezett a vacsora ideje. Csendesen telt, viszont végeztével még nem engedték fel szobájába. Először azt hitte, rosszat tett, de szülei boldog arca másról árulkodott.
-Fiam, komoly dolgot akarunk mondani. -kezdte az apja, kezét felesége vállán pihentetve- Édesanyád várandós.
Juuzen szeme felcsillant, mindig is szeretett volna egy testvért. Izgatott mosollyal az arcán kérdezett vissza:
-Tényleg?
Anyja megkönnyebbülve intette nyugalomra.
-Igen. -keze alig gömbölyödő hasán pihent meg- Úgy érzem, húgod.
"Csodálatos!" Szülei egymásra néztek, az apja pedig csak kimondta, amire fia is gondolt.
-Választottál már nevet?
Bájos mosoly ült a nő arcára.
-Caryna.
-Gyönyörű. -bólintott rá apja.
Temérdek gondolattal és tapasztalattal az elméjében, Juuzen az alvás helyett, inkább a csillagokat vizsgálta. A jövője még sosem tűnt ennyire fényesnek. Akkor még nem is sejthette, hogy alig három hét múlva az életét és szeretteit lángok fogják elnyelni...

A gép egyenletes pittyegése töltötte be a helyiséget, ám ezt abban a pillanatban még nem hallotta, mikor kinyitotta szemeit. Fényt látott, a felette elterülő lámpa vakító fényét. Arcán érezte a készüléket, mellyel légzését segítik, oldalát pedig iszonyatos kín marta. Ez volt a biztos jele annak, hogy él. Hogy hogyan és miért élte túl még rejtély volt számára, de túlélte. Ahogy mély levegőt vett, iszonyatos fájdalom hasított felsőtestébe. Egyenlőre azonban csak újfent behunyta szemeit. Szerelme emléke lebegett előtte és az emlék, melyet ismét átélhetett. Éles, sivító hang riasztotta, majd a fején érezte a jószág tollait. A kis lény hozzá dörgölőzött gazdájához. Juuzen szemébe pedig könnyek szöktek. "Caryna..." Nagy árat fizetett az elvakultságáért, de most kapott még egy esélyt. "Nem adom fel, Ren. ... Együtt leszünk!"





XII. fejezet

 

A csillagromboló flotta csendesen suhant. Fedélzetén a beosztottak feszengve tették dolgukat, mióta feletteseik összetűzésbe kerültek, nem lehettek biztosak benne, mikor kerül rá újra sor. Snoke nagyvezér viselkedése is megváltozott. Bizalmatlanabbá vált tanítványa felé, ritkán hívatta csak magához és soha nem kérdezte mit tanult. Nem mintha ez gond lett volna. Ren azt a kevés találkozást is alig bírta elviselni. Bár életéért tisztelettudó maradt, ahányszor szembekerültek türtőztetnie kellett magát. A bosszúvágy napról napra érlelődött benne. Érzéseit, gondolataival és emlékeivel mégis burokba kellett zárnia, nehogy megtudja, mennyire is fontos volt neki a fiú. Vajon hány nap telt el azóta? Hány napja is vesztette el a reményt? Hux érzései se könnyebbítették meg a dolgát, most már vele is vigyáznia kellett. Egyszer megkegyelmezett, Juuzen kedvéért, de nem lesz második esély. Elszigetelt kabinja biztosította neki egyedül a látszólagos békét. Itt nyugalomra lelt, most mégis kikényszerült rejtekéből. A főhídra tartott, ahova a Legfőbb vezér rendelte. Beosztottjai vigyázzba vágták magukat, amint meglátták. Erősebbnek érezte magát, mint valaha. Maszk nélkül is képes volt titokzatos és félelmet keltő maradni. A tábornok az ablakon át fürkészte a csillagokat, balján egy tiszt éppen befejezte a jelentést. Ren azonban tartotta a tisztes távolságot és vagy öt lépéssel mögötte állt meg. A férfi azonnal tudta, hogy ő az. Hátrafordulás nélkül kezdett beszélni.

-Hamarosan elérjük a Cerebrumot. -jelentette ki, mintha tudnia kellett volna, miért is mennek oda- Jeleket fogtunk a bolygóról és egy lázadóknak szánt üzenetet kódoltunk le belőle.

Végre megértette. Ez a bolygó is a peremvidékhez tartozik, a szövetségesekhez.

-Snoke Legfőbb vezér azt akarja, te kerítsd kézre a lázadók szövetségeseit és tudd meg tőlük az ellenállás tartózkodási helyét!

Végre megfordult, hogy láthassa Ren reakcióját a parancsra. A fiú nyugalommal fedte el kétségeit. Amióta elvesztette szerelmét, szeretett volna közömbös maradni és valamennyire segíteni a lázadókat, hogy minél hamarabb megszabadulhasson az Első rendtől. Tekintetét a lassan közeledő bolygóra emelte. Apró volt akárcsak az egykori Sennor. Tisztán megközelíthető, zöld égitest.

-A Legfőbb vezér továbbá ragaszkodott hozzá, hogy egyedül én kísérjelek el. -folytatta önelégült mosollyal, láthatóan nem tanult a korábbiból.

Szemük gyilkos pillantása találkozott és a tisztek megmerevedtek. Mind készen álltak egy újabb összecsapásra -ha lehet a betonba tiprást annak nevezni. Szerencséjükre viszont Ren ismét a bolygó felé emelte tekintetét.

-Legyen.

Minden porcikája ellenkezett, hogy ezzel a pojácával menjen küldetésre, de Snokekal nem vitázhatott. Visszatért kabinjába, hogy összeszedhesse magát. Bár mindössze csak egyedül akart maradni még mielőtt újabb hibát követ el. Tudta, hogy mestere bizalmatlansága miatt küldi őt. Ha sikerrel jár talán elterelődik róla a figyelem. Viszont, ha tényleg megtudja hol bujkálnak épp a lázadók, azzal megássa édesanyja sírját is. "Nem." Azt már képtelen lenne elviselni. A hangár felé vette az irányt, ahol Hux már hajója előtt várta. Arcáról sütött a türelmetlenség, már alig várta, hogy elkaphassa a lázadók szövetségeseit. "Féreg." Mégsem lepődött meg, mindig is az volt, az egymástól távol töltött idő pedig csak felerősítette ezt. Vagy csak elszokott ettől a kegyetlenségtől. Akárhogy is, a hideg futkosott a hátán, hogy a tábornok ennyire örül pár szerencsétlen áldozatnak. Hamar leszálltak az esőerdő borította bolygón. Néhány nagyobb folyón túl nem láttak mást mint égig érő fákat. Lombkoronájuk majdhogynem teljesen elfedte az égboltot. Félhomály uralkodott a gyökerek borította földön. Apró állatkák neszezésén kívül semmi sem zavarta meg az idilli csendet. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy itt bárki is él.

-Erre. -mutatott irányba a kezével Hux.

Plasma és pár rohamosztagos a hajónál maradt, míg ők ketten elindultak. Egyre mélyebbre hatoltak az erdőben. Egyikük se zavarta meg a csendet, némák és feszültek voltak. Ren sejtette, hogy ennek a küldetésnek valójában két oldala van, nem csak a lázadókról szól, hanem róluk is. Snokeot dühítette ami történt, de nem volt benne biztos, hogy pontosan mi. Az, hogy megtámadta a tábornokát vagy az, hogy életben hagyta. Ha lesújtott volna legalább biztos lehetett volna benne, hogy még mindig a sötét erő uralja a végzetét. Most azonban jogos volt bizalmatlansága. Talán azt reméli, hogy újra megtörténik és ha így lesz megteszi, amit kell? Végül valami még saját aggodalmainál is erősebbnek bizonyult, a közelben lapuló lázadók félelme. Érezte, ahogy némán bujkálnak egy közeli lyukban, bízva benne, hogy nem találnak rájuk. "Nincsenek sokan. A többség már elmenekült, de ők maradtak... Talán időt nyerni nekik." Ren feje automatikusan a helyes irányba fordult. Akaratlanul árulta el őket, mert Hux látta ezt a reflex szerű mozdulatot és azonnal irányt váltott. Egy fa gyökerei meg voltak törve, ahogy az alatta lévő csapóajtó megsértette őket. A rozsdás fém régi volt már, nem mai ez a bázis. Hangos nyikorgás kíséretében tértek be a régi bázisra. Elsőre elhagyatottnak tűnt, Hux óvatlanul beljebb is lépett egy irányítópulthoz. Ujjaival megkocogtatva lehullott róla némi vakolat és száraz levél.

-Ez se mai holmi. -flegmázott.

Ren azonban jól tudta, hogy nincsenek egyedül, készen állt. Két lázadó lépett ki az előttük elterülő komputerek mögül és azonnal rájuk is lőttek. "Felesleges." A fiú felemelt kezével állította meg a lézer sugarakat. A tábornok tegezéből is előkerült a fegyver és már éra is tartott. A két halálos sugár végül a falban végezte, fegyvereik pedig a helyiség két sarkában. Esélyük sem volt. Hux térdre kényszerítve bilincselte meg őket. Ren bele se akart gondolni, mégis előjött, amit nemrég a fejében látott, hogy vele is ezt akarta tenni. Megalázni, megtörni... Ahogy a lázadók csuklyája lekerült az elszántság teljesen kivehetővé vált arcukon. Két nő. Egyikük kicsit nagyobb darab, idősebb, talán harminc. Sötét barna haja hátul csattal összetűzve, bár pár tincs még keretbe foglalta arcát. A másik törékeny, szeplős, csillogó szemekkel. Vörös haja fejtetőjén keresztbe fonva, akárcsak egykor Leianak. Egyikkőjükön sem látszott a félelem, vagy a kétség, belül mégis reszkettek. A halál közelsége... ez az utolsó útjuk, az utolsó szavaik, az utolsó érzéseik. Mégis percről-percre tűnt el belőlük minden fájdalom. Sorsuk elfogadása vette át a helyét, visszaidézvén az egykori szép emlékeket, a nevetést, a veszteséget. "A halál, olykor megváltás." Olvasta ki egyikükből. "Figyelmeztetnem kell az Ellenállást!" Hangzott egy férfiasabb hang a fejében. Alig észrevehetően nézett fel a terem mélye felé. Szeme a semmibe meredt, míg gondolatai átsuhantak a helyiségen. Az egyik kisebb láda mögött meg is lelte a hang tulajdonosát. Apró, Mowf fajú lény volt, akit a társai az életük árán is bújtattak, hogy legalább a lázadók kaphassanak esélyt a menekülésre. Ren habozott. Végül a tábornok csak észre vette, ahogy a semmibe bámul.

-Van itt még valaki? -tette fel a kérdést.

A nők lélegzet visszafojtva meredtek a fiúra. Imádkoztak, hátha nem vette észre, bár erre semmi esély nem volt.

-Nincs. -felelte végül.

Kimondhatatlan érzés futott végig rajta, ahogy elhagyták a bunkert tudván, hogy az Ellenállásnak megadta az esélyt. Ennél többet most nem tehet. Néma csendben sétáltak vissza a hajóhoz, a lázadók engedelmesen haladtak a haláluk felé. Phasma emberei azonnal átvették őket és figyeltek rájuk, míg vissza nem értek a csillagrombolóra. Snoke elégedettsége átjárta a levegőt. A foglyok azonnal a vallató szobába kerültek, ahol alig pár percük maradt csak felkészülni a legrosszabbra. Mindössze négyen maradtak, kettő a kettő ellen. Hux a fiatalabbhoz lépett. Talán a kora miatt hitte, hogy gyorsabban megtöri. Mégis némi szemlélődés után félre állt. Kezével hívta oda a fiút. Neki kell kezdenie. Koncentrált és belépett a lány fejébe. "Tatjana. Annyi idős, mint én... Száraz helyről származik. Szerencsére nem tud pontos helyet." Ren pár percnyi áskálódás után szólalt csak meg.

-Nem tud semmit. -vetette hátra a válla felett.

Hux elégedetlen pillantással meredt rá. Nem ehhez a Renhez szokott az évek alatt. Vissza akarta kapni azt a türelmetlen állatot, aki egykor megtetszett neki.

-Akkor nem vesszük hasznát.

Kezében tőr villant, amit egy szempillantás alatt a lány hasába mélyesztett. Tatjana fájdalmasan felmordult, míg vére vörösre kezdte festeni a kövezetet. A férfinak szeme se rebbent, Ren ezzel ellentétben megrezzent. Elpuhult...

-Ne! -kiáltott fel a másik, mire Hux már torkához is szorította a fegyvert.

-Te is sorra kerülsz. -"nyugtatta".

Ren közelebb akart lépni hozzá, de a tábornok megállította.

-Megvolt az esélyed. -nézett rá elégedetlenül- Most én jövök.

Kegyetlen tekintettel fordult a nőhöz, aki állta pillantását. Sőt, viszonozta. Mégis könnyeket tartott vissza. Szemét haldoklótársára szegezte, mintha csak azt mondta volna: Itt vagyok. A fiúnak fájdalmas emlékképek villantak be. Ha végig kellett volna néznie, ahogy Juuzen meghal, abba biztosan belepusztul. Tekintetük találkozott és tisztán látta a nő gyűlöletét. Szívtelen szörnyetegnek tartotta, pedig nem ő szúrt. Mégis ő volt a felelős mindenért. Újabb döntést hozott. Keze apró mozdulatával hozta meg a helyes lépést. Tatjana feje lassan leereszkedett, ahogy elvesztette eszméletét. "Fájdalom és félelem nélkül meghalni a háború legnagyobb kiváltsága." Huxot nem érdekelte a lány, egy futó pillantás után a nőhöz fordult és végre munkához látott. Összetörte lelkileg, ideje volt testileg is megkínozni. Ren azonban látta, amit a parancsnok nem volt hajlandó észre venni, hogy a nő nem fél. Már felkészült a halálra.

-Hol van az Ellenállás cirkálója?

A szoba néma csenddel telt meg.

-Jó.

A férfi egy hirtelen mozdulattal hasította fel a lázadó karját. Fogait csikorgatva viselte el a fájdalmat.

-Hol van az Ellenállás cirkálója?

Továbbra sem érkezett válasz, Hux folytatta a kínzást, a nő pedig rendületlenül tűrte. De a férfi türelme a végére ért. Aktiválta a lézerpengét is tőrén, majd lassú mozdulatokkal vágta le a lázadó egyik kezét. Üvöltés rázta meg a levegőt, Ren azonnal elkapta a férfi karját.

-Túl messzire mész!

Hux végre kimutathatta a foga fehérjét és a falhoz szorította a fiút.

-Inkább te vagy szánalmas! -rivallt rá, majd elengedte.

Lassan ismét közéjük került a kellő távolság.

-Azt hiszed elvenni valaki méltóságát kegyes gesztus? -biccentett Tatjana felé- Elvetted tőle az utolsó perceit.

Hangja ismét olyanná vált, mint azon az estén. "Nem." győzködte magát mind hiába, igaza van... Pedig csak jót akart. Hux látta rajta a bizonytalanságot.

-Ha ez a Legfőbb vezér fülébe jutna. -vetette fel- Vajon mit tenne veled?

Ren kénytelen volt megkeményíteni a szívét, egy utolsó pillantást vetett a nőre. "Sajnálom."

-Tégy, amit akarsz.

A férfi gonosz vigyorral lépett közelebb, ám láthatatlan falba ütközött.

-Vele.

Ezzel távozott. Bezárult mögötte a hangszigetelt ajtó, de tudta, a legfájdalmasabb halált szabadította a nőre. A tábornok alig húsz perc alatt kiélte magát és véres tőrét törölgetve jelent meg a folyosón.

-Takarítsátok el őket. -parancsolt a két őrre.

-Nos? -érdeklődött Ren.

-Semmi. -felelte egyszerűen.

-Sokra mentünk. -nézett rá fenyegetően- Te fogsz azért felelni, hogy nem hagytál olvasni benne!

Mielőtt azonban igazán összeszólalkozhattak volna Phasma jelent meg.

-Uram! -szólította meg Huxot, mintha Ren nem is a felettese volna- Újabb üzenetet fogtunk a bolygóról!

-Hogyan?! -háborodott fel.

A fiú megjátszott döbbenettel figyelte őket.

-Intézkedjen! -parancsolt rá a tábornok- Élve hozza elém!

-Igenis!

Riasztva egységét már úton is voltak a bolygó és a nemrég elhagyott bázis felé. Ren kissé feszülten fordult utánuk. Hux ingerülten meredt a fiúra.

-Gyere velem! -indult el a folyosón.

Szó nélkül követte a közeli tárgyalóba, ahol nyugodtan beszélhettek. A tábornok bekattintotta a árat és várt. Ren tudta, hogy valami baj van.

-Elárultad az Első rendet, Ren? -tette fel anélkül, hogy hátrafordult volna.

-Nem. -vágta rá egyből.

Hux dühösen fordult felé.

-Üres volt a bázis, amikor eljöttünk? -nézett mélyen a szemébe.

-Igen. -habozás nélkül kellett felelnie, hogy hihető legyen, de egyenlőre nem sikerült meggyőznie a férfit.

-Nem volt ott senki?! -hangja egyre ingerültebbé vált.

-Nem! -rivallt rá dühösen.

Elméjébe belépve manipulálta tudatalattiját. "Nem volt ott senki. Nem volt ott senki!" Hux végül bólintott.

-Rendben. -simította hátra haját- Ez esetben, csak ő tudja hol az Ellenállás cirkálója.

"Basszus!" Valóban, ha elkapják és Ren kiolvassa az elméjéből, vagy megtörik... rájuk találnak. Az üzenet, az áldozat feleslegessé válik, mint már oly sokszor. "Nem. Ezúttal nem." Sokszor hitte már azt, hogy elhatározta magát, akár a sötét oldal mellett, akár Snoke oldalán, akár apja megölésében, mindig támadtak kétségei. Ez most más volt, tudta mit kell tennie és nem félt meghozni az áldozatot. Visszavonult a kabinjába és meditációs pózba helyezkedett. A bolygóra koncentrált, ami egyre közelebb került, majd megtalálta a célt. A hajóról épp leszálló alakulat Phasma vezetésével megindult a bázis felé. Megkereste a leggyengébb elmét a csapatban és benne lelt menedékre. Végig kísérte őket az erdőn, a titkos csapóajtóig, amit berobbantva tártak fel. Odalent a használhatatlannak tűnő berendezés igenis működött. Egy apró lény ugrott az irányító pult mögé. Alig derékig érő, zöldes lilás bőrű lázadó volt. Phasma és csapata azonnal bekerítették, ám nem adta meg magát harc nélkül. Csöpp szárnyaival emelkedett el a földről és lőtt az osztagra. Két tagot sikerült azonnal leszednie. "Ügyes." Ren csak remélhette, hogy ezt a testet nem fogja eltalálni, viszont még nem vehette át az irányítást. A lény minden erejével küzdött, de végül Phasma egy jól irányzott lövéssel megsebezte. Szárnyai egy életre haszontalanná váltak. Fejét díszítő antennái csalódottan lógtak a föld felé. A maradék rohamosztagosok megbilincselték a kis teremtményt, aki még ekkor sem hagyta magát. Bár harcolni nem tudott karmolt, harapott és rúgkapált, mint egy kisgyerek. Végül szembekerült a századossal. Ren csak erre a pillanatra várt, átvette a rohamosztagos elméje feletti uralmat és célra tartotta fegyverét. A kis lény meglepetten fordult a puska felé. Egy pillanat volt csupán, ahogy a lézer áthatolt a koponyáján. Az utolsó lázadó, aki tudta a választ a kérdésükre, meghalt. Phasma célba véve a dezertáló tisztet kérte számon.

-Ezért felelni fog! -jelentette ki gépiesen, de nem számított.

Ren egy újabb lövést adott, le amivel az utolsó rohamosztagos is a földre rogyott. Már csak ketten maradtak, de nem sokáig. A százados azonnal visszalőtt és a fiú még azelőtt kilépett a meditációból, mielőtt megtapasztalta volna a halált. Mély lélegzetekkel csitította le elméjét. Megtette. Elárulta az Első rendet és megvédte az Ellenállás cirkálóját. Meghozta a döntést. "Egy szörnyeteget láttak bennem az erőm miatt, lehetőséget az uralkodásra, de csak akkor lehettem igazán önmagam mikor a szemedbe néztem." Tekintete elkalandozott a csillagok között. "Sem Ben Solo, sem Kylo Ren nem létezik már. Csak Ren maradt, egy név, egy végzet. Az aranyközépút a Fény és a Sötétség között." A háború vége és egy új kor hajnala percről percre közelebb kerül. A remény szikrája hamarosan fellobban a galaxisban és egy sötét árny fogja óvni, akár az élete árán is. 





XI. fejezet

Órák teltek el azóta, hogy a titokzatos idegent a műtőbe vitték. Egyenlőre semmi hír felőle. A hajó viszont rendíthetetlenül haladt célja felé. Mindenkinek megadatott a lehetőség, hogy végre kipihenje magát. Poe is visszatért kabinjába. Felesleges ruháitól megszabadulva -a kötelezőket magán hagyva, vész esetére- zuhant az ágyba. Előző álmát megzavarták, így még fáradtabb volt, mint előtte. Amint elnyelte a sötétség máris alakot öltött, a múltban. Egy teremben találta magát, egykori társaival együtt. Itt képezték pilótává. Ekkor még béke honolt a galaxisban, bár ő ezt nem teljesen érezte át. Hogy is értékelhette volna a békét, ha nem tudta, milyen a háború. Köztük mégis folyt a rivalizálás a legtehetségesebb pilóta címért. Legalábbis eleinte. Idővel azonban kitudódott Poe féltve őrzött titka és társai elfordultak tőle. "Ez nem normális! Beteg!" hangzottak fejében mai napig a szavak. Ez ébresztette rá, hogy az ember mindig találni fog valami kapaszkodót a harcra, ha mást nem is, hát valami apróságot, amiről még csak nem is tehet. Mikor tinédzser korában rájött másságára megrémült. Évekig viaskodott magával, mire belátta ez van, ezt kell szeretni. Társai bántó szavait meg sem hallva kapaszkodott fel a ranglétrán és mikor eljött az idő, emelt fővel csatlakozott az ellenállókhoz. Mára már szikrányi kétsége sem maradt afelől, hogy ki ő, most viszont... Most itt volt újra ez a veszélyes és felelőtlen érzés. Megtetszett neki Finn. A bátorsága, kiállása és őszintesége. Mégsem mondhatta el neki. A félelem, hogy az igazsággal elveszítené, erősebb volt, mint a képzelet, hogy talán érzései viszonzásra lelnek. Emlékei közt véletlenszerűen ugrálva élte át újra kellemes és rossz emlékeit is. Feszengve ébredt és kipihentnek egyáltalán nm mondta volna magát, mégis visszatért a főhídra. Leia és Rey híján egy ismerőshöz lépett. A lány szőkés haja két apróbb kontyba volt fogva feje tetején. Meglátva a férfit széles és barátságos mosolyt villantott.
-Kialudtad magad? -kezdte kételkedve.
-Nem igazán. Milyen közel járunk?
Poe tekintete a csillagok között veszett el, ahogy próbálja felmérni a teljesen ismeretlen pozíciót. Egy-két csillagot a távolban talán felismert, de meg nem tudta volna mondani, merre is vannak. Egy szürke bolygót pillantott meg nem messze egy aszteroida mező közepén. Nem is aszteroida mező volt, hanem gyűrűk. A hat gyűrű folyamatosan forgott a bolygó körül, így gyorsnak és precíznek kellett hozzá lenni, hogy köztük egy nagyobb hajó bejusson.
-Hamarosan megérkezünk.
Ennél többet viszont ő sem tudott mondani. Nem ismerte a bolygót, még a nevét sem tudta, de Leia ragaszkodott hozzá, hogy itt szálljanak le. Poe fejet hajtva távozott a hídról. A hangárba vezető folyosóról sok ajtó nyílt, többek közt egy nagyobb, üres halba is. Ám most hangok szűrődtek ki belőle. Némán lesett be az ajtóban megállva. Rey a fénykarddal gyakorolt, bár amennyire a férfi értett hozzá, inkább hadonászásnak tűnt. Lihegve állt meg, tekintetét végig az előtte lévő ablakra emelte. De a galaxist szemlélte, a benne rejlő életet, talán magát az erőt. Poe kissé csalódottan indult tovább X-szárnyúja felé. Barátai elég közel kerültek egymáshoz, talán közelebb, mint szerette volna. De mégis élt benne a keserédes vigasz, hogy a lány milyen erős lett. Talán már képes lesz legyőzni Snokeot is! Ilyen gondolatokkal nyugtatgatta magát, míg szíve közbe nem szólt. Finn sétált vele szembe a lassan végtelennek tűnő folyosón. Gondolatai azonnal elterelődtek az imént látottakról, ahogy barátja megállt előtte. Komoly arcáról sütött az eltökéltség. Poe kopott dzsekijét viselte, amitől csak még erősebbnek tűnt ez a láthatatlan kötelék.
-Láttad Reyt? -törte meg a csendet.
Egy pillanatnyi fájdalmas felismerés volt csupán, de sokkal többnek tűnt. Lerázva magáról lazán háta mögé mutatott.
-A nagyteremben.
-Kösz. -érintette meg vállát és sebes léptekkel indult is tovább.
A férfi megállta, hogy utánaforduljon. Magába meredve állt még ott egy percig, mielőtt belépett volna a hangárba. BB-8 épp hajóját ellenőrizte, gazdáját látva felcsipogott, de ez sem hozta helyre a férfi kedvét. Szerszámot ragadva vizsgálta át a motort, pedig pontosan tudta, hogy minden rendben, tegnap már megnézte, mégis... Tisztában volt helyzetével, ő a barát, aki kedves, életvidám és forrófejű, de nem több. Rey viszont egy erős nő, akiben az ellenállás a reményt látja, aki elég bátor, hogy kiálljon a Legfőbb vezér ellen, de ami mindennél egyszerűbbé teszi, hogy nő. Amit érez természetes, neki az, hisz soha nem érzett másképp. Viszont másoknak ez furcsa, nem normális. Örülnie kellett volna, hogy barátai ilyen gyorsan megtalálták egymást, mégsem ment. Ezt nem tudta magára erőltetni. Finn akárhányszor kimondta Rey nevét, mintha csak hasba szúrták volna. A hajó hirtelen kanyart véve került ki egy aszteroidát, felkészületlen utasait ledöntve a lábáról. A gyűrűk közé értek. Hosszú percek alatt sikerült átverekedniük magukat a bolygó természetes védelmén. Lassan leszálltak és a lázadók végre szemügyre vehették menedéküket. Rey és Finn előre rohanva mindenki előtt értek a homokos talajra.
-Hol vagyunk? -néztek körbe.
-A Bulsaron. -válaszolt egy gyengéd hang hátuk mögül, Leia- Egykor raktárként és menedékként használták, a felszerelés régi, de a készletek még a rendelkezésünkre állnak.
Végignézve a kietlen, szürke homokkal borított tájon, valahogy nehéz volt elhinni, hogy ez a hely segíthet rajtuk. Elvétve lehetett látni néhány fát vagy sziklát, de semmi mást. Az eget is hatalmas felhők fedték. Van itt egyáltalán nap? Kell lennie, de akkor, hogy lehet, hogy sehol nem üt át a fénye? Míg páran bámészkodtak Leia már felkészített egy csapatot a közeli raktár felkutatására. Mielőtt elindulhattak volna Poe jelent meg.
-Én is megyek! -állt volna be a sorba, de a nő leintette.
-Magára itt van szükség.
Látva komolyságot felettese szemében, elfogadta a döntést. A csapat útnap indult, a trió pedig Leia köré gyűlt.
-A legközelebbi város úgy két órányira van, a lakosok mellettünk állnak, menjetek és kérjetek tőlük élelmet és gyógyszert! -nézett a fiúkra, majd Reyre- Téged pedig arra kérlek, hogy használd ki az idődet és gyakorolj!
Mind elszántan bólintottak, bár láthatóan a lány nem repesett, hogy maradnia kell, mégis szó nélkül elfogadta. Volna mit tanulni tőle, gondolta Poe, de el is vetette azonnal. Egy kisebb sikló került elő a hangárból. Egy szokványos sivatagi jármű, nem lesz feltűnő. Kaptak némi pénzt és útbaigazítást, majd elindultak a semmi közepe felé. A szürke por felverődött mögöttük, ezzel kisebb felhőt hozva létre. Két óra hosszú idő, eleinte a fiúk a tájat fürkészték, hátha meglátnak valakit, de semmi. Mintha a világ megszűnt volna körülöttük. Idővel azonban Finn beszélni kezdett, nem társalgott, csak mesélt. Arról, hogyan vitte el őt az első rend a szülőbolygójáról, mennyire félt, mikor alig tíz évesen szembekerült a vezetőkkel. A fájdalmas és könyörtelen edzésekről, az álmatlan éjszakákról és a bűntudattól, amit elvileg kitöröltek belőle. "Fegyvert akartak csinálni belőlem, figyelmen kívül hagyták, hogy ember vagyok." Poe némán hallgatta végig társát, közben fokozatosan tűnt el közülük a fal és kerültek egyre közelebb. Az, hogy megnyílt neki, hatalmas dolgot jelentett számára. Töretlen bizalmat. A rohamosztagos, aki egykor bilincsben noszogatta, mára különleges baráttá nőtte ki magát, akiért képes lett volna akár meghalni is. És tudta, hogy ez kölcsönös, ha szerelme nem is, de a bizalom az. Gyorsabban telt az idő, ahogy mindketten meséltek gyerekkorukról, egy torony csúcsát pillantották meg először a városból. AZ épületek mondhatni aprók voltak, épp olyan magasak, mint lakosaik. Leparkoltak egy nagyobb, kupolás épület mellett és szemügyre vették a helyet. Egy kocsma, egy hotel és jó pár árus. Poe határozottan lépett a pult elé, mit sem törődve a lakos kinézetével. De ez csak a látszat volt, valójában még sose látott hasonló fajba tartozó egyént. Testük nagyját pikkelyek borították, végtagjaik és arcuk kissé megnyúlt, fejüket pedig különböző tarajok ékesítették. Az árus barnás színben pompázott, amit sárga taraja és néhány kilógó pikkelye tört meg. Ha a lakosokat nem is, az ételt ismerte.
-Jó napot! -köszönt illedelmesen- Mennyit kérne tíz karton Qrongért?
Az árus szeme kikerekedett, majd fenyegetőn fújta fel taréját és megvillantotta tűszerű nyelvét.
-Minek nektek annyi?
Kiejtésén hallatszott, hogy nehezen használja a nyelvet, de kereskedőként meg kellett tanulnia. A férfi elővette zsebéből gyűrűjét, melyben az ellenállás szimbólumát rejtették el, majd átadta az idegennek. A lakos szeme felcsillant a jel láttán és elkezdte előpakolni a kért mennyiséget. Három karton árát még el is engedte. Három másik árusnál is hasonlóan jó üzlet született, vagy engedtek az árból, vagy többet adtak, mit kérték. Finn arcáról le se lohadt a vigyor, ahogy az ételt visszacipelték a siklóhoz.
-Fantasztikus, mennyire támogatnak minket! -lelkendezett, de az öröm nem volt felhőtlen.
Az égbolt egyre sötétebbé vált és egy fiatal lakos rohant figyelmeztetni őket, hogy ha most elindulnak, biztos meg fognak halni. Az itteni viharok gyakoriak és kíméletlenek. A fiúk rögzítették a kishajót, majd visszaindultak a tér felé. A pár perce még békés eladóknak, már hűlt helyük sem volt, mindenki sebes léptekkel közelítette meg házát.
-És most? -kérdezte Finn a szokásos aggódó hangnemével.
-Ne aggódj.
A tömeg gyorsan feloszlott, így már csak ketten kóboroltak az utcán. Az első villám elérte a földet a távolban, az azt követő irtózatos mennydörgés pedig mintha megrázta volna a talajt.
-Most már aggódhatsz.
Rohanni kezdtek a nemrég látott hotel felé, közben az eső egy-két csepp után mindenestül rájuk zúdult. Beérve első dolguk volt, hogy visszanézzenek az üvegen át. A szél gyökerestül tépte ki a közeli fákat, miközben a villámok egyre közelebb értek a városhoz. Most jutott Poe eszébe a torony, amit először megláttak. Villámhárító volt. Ismét egy lakos szólította meg a megszeppent fiúkat.
-Felesleges a végére várni. -kezdte- Ezek a viharok eltartanak egy napig is. Kérjetek magatoknak szobát, holnapig biztos nem fog elállni. -ezután elment.
Furcsállották, hogy itt mindenki milyen segítőkész, de igen jól jött a támogatásuk. A gyereknek is igaza volt, ha elindultak volna és a vihar utoléri őket, ott vesznek a sivatag közepén. A pulthoz léptek, ahol szinte azonnal pocsolya gyűlt köréjük.
-Van egy szabad szoba? -ezúttal Finn beszélt.
A fickó előguberált egy kulcsot.
-Az emeleten. -adta át.
Fent egy kifejezetten kellemes szoba várta vendégeit. A szekrényben két frissen mosott köpeny várta, hogy felvegyék. Finn nem gondolkozott sokat, elkezdte ledobni átázott ruháit.
-Héhéhéhhéé! -állította le, mikor nadrágját vette volna.
-Mi az?
Poe remélte, hogy nem vörösödik el, ahogy tartja a szemkontaktust, de nem is volt más választása. Nem mondhatta csak úgy, hogy ezt azonnal hagyja abba.
-Legalább tusolj le, ha átöltözöl. Nincs sok értelme csak úgy átvenni, mert az is elázik.
Gyenge és kifejezetten szar érvelés, köszönjük Poe... Mégis sikerült.
-Igaz.
Finn felmarkolta a köpenyt és már el is tűnt a fürdőben. A férfi most érezte át igazán a közös szoba súlyát. Együtt van azzal, akibe szerelmes és ezt véletlenül sem mutathatja ki. De ezt könnyebb mondani, mint tenni. Finn meggondolatlan vetkőzése már így is eléggé megragadt benne. "Jót fog tenni a hideg zuhany." Alig pár perccel később szabaddá vált a fürdő és a helyzet csak súlyosbodott. A köpeny mutatott is, meg nem is, de annyi biztos, hogy piszok szexivé tette viselőjét. Poe villámsebesen csapta magára a fürdő ajtaját. "Basszus, basszus, basszus, basszus!" A mély levegő itt már csak halottnak a csók, így beállta a jéghideg zuhany alá. Na nem mintha lett volna más lehetősége, mert meleg víz egyáltalán nem volt. Nagyjából sikerült megnyugodnia, mire ismét a szobába lépett. Kora este lehetett csak, mégis feketévé vált az ég. A villámok időszakosan világították be a szobát. Poe a villanykapcsoló után nyúlt, mikor Finn megszólalt:
-Nincs áram, próbáltam.
-Mondjuk ilyen viharban... -próbálta zavarát leplezni.
Legalább nem igazán látják majd egymást, talán most elég ennyi. Mindketten elterültek az ágyon, ez volt az egyetlen pont, amit ismertek a szobában. Percekig szótlanok voltak, míg egyikük megtörte a csendet.
-Remélem, a többieknek nem lesz baja.
-Remélem, az étel és a sikló is túléli.
-Tcc, komolyan mondom. Ki tudja milyen messzire ment az a csapat. És Rey is valószínű, hogy kint edzett... -hiába folytatta volna, félbeszakították.
-Persze, persze, Rey. -legyintett kissé ingerülten- Lehetne, hogy egyszer nem kerül szóba?!
Igaz az úton se került, épp azt a hangulatot várta most is, de csalódnia kellett.
-Poe, mi bajod van?
-Semmi, érted?! Csak, hagyj aludni!
-Poe.
De nem kapott választ. Ezután mindketten elfordultak egymástól, nem beszéltek többet. Az ablakon kopogó esőn és fülsüketítő mennydörgéseken túl, semmit sem hallottak. A természet fegyvere, mégis, mennyivel békésebb, mint a háború, melyet e percben is a csillagok között vívnak. Se lézer, se bomba, csak a víz és a villám, bár akár halált is szülhetnek.
Másnapra valóban elvonult a vihar, de nem kettejük feje fölül. Poe továbbra is hallgatott és barátja nem tudta mit is mondhatna, hisz haragja forrása se volt tiszta számára. Miután kifizették az éjszaka díját és megkönnyebbülten látták, hogy a sikló valami csoda folytán túlélte az éjszakát, visszaindultak a cirkálóhoz. Újabb két óra út. Ám ezúttal néma csendben. Visszaérvén szerencsére semmi gond nem volt. Mindenki megmenekült a vihartól. A fiúk behordták a raktérbe a ládákat, majd segítettek, ahol tudtak. Míg Finn továbbra is rakodott, Poe inkább csatlakozott a gépészekhez. Bár dühös volt, hogy egyetlen napot nem bírtak anélkül együtt tölteni, hogy ne kerüljön szóba Rey, legbelül félt is, hogy gyerekes viselkedésével elveszítheti barátját. Nem tehet mást, ha mellette akar maradni. Előmászott a kábelek mögül, hogy megkeresse Finnt és bocsánatot kérhessen, de más előbb találta meg. Barátai már a tegnapi vihart tárgyalták ki. A férfi arcán felszabadultságot látott, mint mikor a siklóban a múltjáról mesélt. Túl sokat várt el, hisz nemrég még azt is megmondták mikor ehet, most új neki ez az egész. Éreznie kell, hogy számíthat rájuk és bízhat bennük, Poe pedig ezt a képet rombolta tegnap, azzal, hogy túl önzőn gondolkozott. Közelebb lépett hozzájuk.
-Poe. -csodálkozott barátja a némaság után.
-Sajnálom a tegnapit Finn és a mait is. Én csak, talán túl fáradt voltam.
Újabb borzalmas kifogás Poetól... Lehajtva fejét kerülte a szemkontaktust, de főleg Rey arcát. Vállára egy kéz nehezedett.
-Semmi baj, sok minden történt. -őszinte mosoly kísérte szavait.
"Igen, az biztos." Végül ott maradt a körben és kezdte átlátni a dolgokat. Talán Finn még nem tudja it is érez, hisz most van először része szeretetben, de ha tudja is, nem lehet rajta változtatni. Ha ő boldog... talán túllépek majd rajta, ha eljön az ideje.
Az órák gyorsan teltek a nagy munkában. Olykor láttak nem messze pát lakost, amennyire ki lehetett venni gyerekeket. Szemmel tartották volna őket? És ha igen, hogy tudtak két órás utat a gyerekek egyedül megtenni? Mindenesetre barátságosak voltak, olykor közelebb jöttek, megcsodálták a hajót, távolabb dalokat énekelve játszottak. Mintha minden rendben lenne, de talán így igaz. Ez a bolygó elég védett a hat gyűrű által, egy csillagromboló se tudna bejutni, mégis háborúban áll a galaxis. A lázadók arcára rendszeresen mosolyt csaltak az ártatlan gyerekek. Végül, ahogy közeledett az éj, úgy szívódtak fel. Mintha sose lettek volna ott. Mindenki visszatért a kabinjába, kivéve a triót, akiket Leia hívatott a hídra.
-Parancsnok. -jelezte Poe, hogy megérkeztek.
A nő feléjük fordult, oldalán egy még véres medikával. Vagyis a műtétnek vége, az arcára kiülő reményteljes mosoly pedig árulkodó jel volt: Túlélte!





X. fejezet

A lázadók parancsnoki hajóján örömteli bizakodás uralkodott attól a perctől kezdve, hogy R2D2 felfedte a Luke tartózkodási helyét rejtő térképet. Rey hamar útnak is indult, az ellenállók pedig vártak rá és a legendás jedimesterre. Közben igyekeztek minél több információt szerezni az Első rend lehetséges gyenge pontjairól. Több-kevesebb sikerrel. Idővel azonban Rey visszatért, egyedül. Luke ragaszkodott száműzetéséhez és némi oktatás után útjára bocsátotta a lányt. A peremvidékről egyre kevesebben válaszoltak a hívásokra, rengeteg kapcsolatukat pusztította el az Első rend. Lassan kezdték elveszíteni a reményt, a lázadás bukását látták, ha maguk elé tekintettek. Leia magabiztos kiállása és sziklaszilád hite adott neki erőt az ilyen keserű percekben is. "A remény olyan akár a nap, ha csak akkor hiszel benne, mikor látod, nem fogod túlélni az éjszakát." Mindig ezt mondogatta és teljes szívvel komolyan is gondolta. Ezért akarták túlélni. Látni akarták végre, amint felkel a nap. Az ő nagy napjuk, addig is viszont vállvetve harcoltak, súlyos áldozatok árán, aprónak tűnő győzelmekért. Leia volt a szikra, aki csak az utolsó pillanatban fog kihunyni. Olykor azonban mégis elmerengett. A bolygók mellett elhaladva, érezte a különböző életet és az egységes békét. Más és más napok is ugyanolyan melegen ölelték át, mintha csak hazatért volna. Hannal töltött évei során megtanulta, hogy mindenütt otthon lehet, ahol békére talál. Szerelmére gondolva hiányérzet járta át a szívét. Fiának már megbocsájtotta tetteit. Szerette őt és még egyszer találkozni akart vele. Ahogy a csillagokat szemlélte furcsa bizsergés járta át. Hasonló volt, ahhoz, mikor Luke közelségét érezte. Lassan fordult meg, ahol szembetalálkozott fiával. Jedi tanoncok vették körbe, azok, akiket egykor... Ő pedig ismét lesújtani készült. Tekintetük találkozott. Leia tudta, hogy ez nem csupán illúzió, akárhol is legyen Ben, most ott van vele. Kiesett kezéből a fénykard, a fiatalok meghajolva halványultak el. Fia megfontoltan, nem, inkább félelemmel teli szívvel lépett édesanyjához.
-Ben?
Leia biztatón nyújtotta felé a kezét. "Nem mondtam le rólad!" Tisztán látta Ben zavarodottságát, lassan kivöröslő szemeit és megbánását. Igen, még van számára remény, még visszakaphatja. Elfogadta, felemelte kezét és ahogy egy pillanatra összeértek, mintha semmi nem választotta volna el őket. Nem álltak köztük többé fényévek. De gyorsan véget ért és újra ott állt kinyújtott karral a parancsnoki hídon. Körülötte megszeppent embereivel. Tenyerét szívéhez emelve könnyek szöktek a szemébe.
-Parancsnok? -riadtak fel az első-tisztek.
Fejét rázva nyugtatta őket. "Semmi baj." Ismét az ablak felé fordult. Megtörölve arcát fürkészte a galaxist. Valahol Ben megtalálta a fényt. Közelükben ismerős hajók léptek ki fénysebességből. Felderítők. De nem mind tértek vissza,hat hajóból, csupán három maradt. Újabb hősöket vesztettek. Leia azonnal indult is a hangár felé. A három pilóta felsorakozott előtte.
-Parancsnok, a Deltoi környéke biztonságos.
-Az Olderan csillagköz tiszta.
-A Kaáli szakadék közelében egy csillagromboló van.
Jelentettek egymás után. "Olderan csillagköz" Fájó volt ezt hallani, a valaha virágzó, békés bolygó mely az otthonát jelentette, már csupán nevét őrizte. Minden elpusztított bolygóról így emlékeztek meg.
-A többiek? -kérdezte aggódón, bár sejtette a választ.
A pilóták fejük rázva feleltek.
-Értem. -nyugodott bele.
Mivel egyenlőre nem álltak készen egy támadásra, bujkáltak. Remélte, hogy a Kaáli környéke biztonságos lesz, mert a közelében van egy régi támaszpont, de így rögtönöznie kellett. Bár az Olderan körüli bolygókat jobban ismerte, szíve mást súgott.
-A Deltoi felé indulunk, ott egy felszereltebb bázis van. -jelentette ki, amint felért a hídra.
-Parancsnok, onnan a támaszpont még legalább tíz-tizenkét óra. -akadékoskodott egyik tisztje, de társai hallgatásra intették.
-Igenis.
Tudta, hogy hallgatnia kell ezekre a hangokra, ezért nem aggódott döntése felől. Az üzemanyaguk kibírja. Az ajtó félrecsúszott keretében, amikor egy orvos belépett.
-Parancsnok, az összes sérült magához tért. -jelentett.
Egy, a közelben unatkozó férfinak nem is kellett több. Sebesen indult a gyengélkedő felé, bent barátja végre ébren fogadta.
-Finn! -ölelte át- Örülök, hogy magadhoz tértél!
-Kösz Poe. -bólintott mosollyal az arcán- Mi történt?
Átéléssel mesélni kezdett, idővel pedig Rey is csatlakozott hozzájuk. Egyre tisztább és részletesebb történetet meséltek, végül a lány beszámolt a Lukekal töltött időről is. Teltek az órák, lassan elérték az éjjeli időt. Rey hamarabb hagyta magukra őket, még gyakorolni akart kicsit. A fiúk folytatták a sztorizgatást, míg a főorvos meg nem jelent.
-Örülök, hogy felébredt, de most pihennie kell és magának is. -nézett Poera.
-Persze, egy perc. -bólintott a pilóta.
-Igaza van. -kezdte Finn- Ki tudja mi vár ránk holnap. Pihenned kell.
Megértően bólintott, bár legszívesebben egész éjjel barátja mellett maradt volna. Unalmas heteket töltött nélküle, pláne azidtőtájt, mikor Rey is elment. Komótosan indult vissza kabinjába, miután elköszönt. Időről-időre megkísértette egy új érzés, amit eddig csak ritkán érzett. Ami csak Finn mellett környékezte meg. Jól tudta mi volt ez, már fiatal kora óta ismerte. Mégis rejtegette, mert már nem egy ember bántotta miatta. Nehéz szívvel, elnyomott érzelmekkel hajtotta fejét a párnára. Jöjjön a megváltó álom, ahol szabad lehet. Mind azok lehetnek.
Lassan hídra is megérkezett a váltás, így Leia is nyugovóra térhetett. Álmában ismét otthon volt szerető férje és kisfia gyűrűjében. Han egy hajómodellt készített Bennek, ami az Ezeréves sólyom pontos mása volt. A fiú órákig tudott vele játszani, mígnem egy nap elejtette és a tákolmány eltört. Apró darabok törtek ki belőle, melyeket ahelyett, hogy Han kidobott volna láncra fűzött. Egy kis fémdarab volt csupán és csak ők hárman ismerték a jelentését. Ben még Ahch-To bolygóra is magával vitte. Ez kötötte igazán össze őt és apját. Egy törött játék darabkái... Akár a közös jövőjük, sérülékeny volt és egy óvatlan pillanat elég volt hozzá, meg megroppantsa.
-Leia.
Ismeretlen hang szólította meg és álma szerte foszlott. Fényesség vette körül, az idegen pedig előtte állt. Magas, ötvenes éveiben járó férfi volt. Barátságosan mosolygott. Valahogy ismerősnek tűnt.
-Olyan szép vagy, mint édesanyád.
A nő megdöbbent.
-Apa?
A nő közelebb lépett.
-Hogyan...?
-Leia, van még remény. -felelt egyszerűen- A Sennoron van egy Chiss, aki még vissza adhatja neked Bent.
Hitetlenkedve rángott meg ajka.
-Meg kell mentenetek... Siess!
Körvonalai halványulni kezdtek. Leia álma pedig, akárcsak apja, tűnt el. Mindössze pár óra alvással maga mögött, rohant vissza a hídra.
-Teljes sebességgel a Sennor felé.
A legénység csodálkozó pillantások közepette teljesítette a parancsot. Amint elérték a láthatárt egy kisebb hajót pillantottak meg, az úti céljuk megegyezett egy Első rendi hajóéval. Az aszteroida mezőben rejtőztek el és riasztották Poet. Fáradtan, mégis harcra készen jelentkezett a fedélzeten. Leia bár nem tudott pontos leszállóhelyet vagy bármilyen adatot a kezébe adni figyelmeztette, hogy a lehető legcsendesebben intézze feladatát. Nem vehetik észre. A férfi megértően bólintott, elfogadta a kihívást.
-Amint elhagyja a hajót, mi visszatérünk a Nowia csillagrendszerbe, amilyen gyorsan csak tud jöjjön utánunk. -informálta- Ketten még magával mennek, hogy legyen segítsége, ha szükségét látná.
Újabb eltökélt bólintás. Nem telt sok időbe, hogy az ellenséges hajó ismét feltűnjön ez volt a jel. Poe az aszteroidák között észrevétlenül közelítette meg a kis kék bolygót. Leia folyamatosan a vonalban maradva tájékoztatta. Végül megpillantotta az erdő rejtette romokat. Leszállván pedig a vérfürdőt. Tucatnyi klón hevert a földön, vérük még meg sem alvadt, most haltak meg. De ő még nem. A kék bőrű idegen egy sziklának dőlve feküdt kicsivel távolabb. A két medikus azonnal a vállára kapva cipelték fel a hajóra és kezdték ellátni sebeit. Poe pedig követve a parancsot sietve távozott a bolygóról. Ahogy kikecmeregtek az aszteroidák közül már ugrottak is fénysebességre. Éppen időben. Bár ők nem látták, a bolygó percekkel távozásuk után már fel is robbant.
-Basszus, ez közel volt. -lélegzett fel- Mi a helyzet ott hátul?
-Fénykard okozta sérülések! -jelentett egyikük.
Valami furcsa hang törte meg a csendet.
-Mi a franc ez? -hallgatózott Poe.
Nem kellett sokáig töprengenie. Egy furcsa testű, madár-sárkány szerű jószág ugrott ki egy láda mögül. Már készültek fegyvert rántani, mikor a kis jövevény megtelepedett a chiss mellett. Lábával egy fénykard markolatát szorongatta. A medikák összenéztek.
-Az övé?
Nagyon úgy tűnt és mivel ezután az állat lenyugodott, ők sem nyúltak hozzá. A főhajón már várták a sérültet és készen álltak a műtéti beavatkozásra. Gyorsan kellett cselekedniük. Páran az üveg mögül figyelték, ahogy az idegen életéért küzdenek, köztük Leia is. A trió is odagyűlt.
-Hatalmas benne az erő. -jelentette ki Rey halkan.
-Parancsnok. -lépett közelebb Poe- Ki ez?
A nő békés mosollyal az arcán csak ennyit válaszolt:
-A remény.





IX. fejezet

Órák telek el azóta, hogy visszatértek a bázisra. Ren magába roskadva húzódott be szobájába. Nem volt már ugyanaz, aki hónapokkal ezelőtt elment, se az, aki a Sennoron békére lelt. Megtört és magányos volt. Juuzen emléke járta át elméjét, már csak ez maradt neki. Nem mondhatta el... egyszer sem mondta neki, hogy szereti. "Ezt az ürességet érezted, amikor elvettem tőled?" Beszűrődtek a rohamosztagosok léptei, a fedélzeti droidok csipogása. Helyette inkább Caryna rémes rikácsolását hallgatta volna. A csillagokat bámulva mélyedt el emlékeiben, mígnem Phasma kapitány meg nem állt az ajtóban. Jelenléte azonnal kizökkentette. Teljesen megzavarta a nő fejében dúló erőszak, rég érezte ezt már. Korábban figyelmen kívül hagyta, de most, annyira tisztán érezte. Mintha csak újjá született volna.
-Uram! A Legfőbb vezér látni akarja!
Ren gyomra görcsbe rándult ennek hallatán. Erőt és magabiztosságot, nemtörődömséget kell sugároznia, pedig reszket és legszívesebben bőgne, akár egy gyerek. De nem menekülhetett, szembe kellett néznie Snokekal. Félrecsúszott a zsilip és határozott arccal indult meg a vezér terme felé. A katonák pár lépéssel mögötte mertek csak haladni. A kétszárnyú ajtó előtt megtorpantak, ide már egyedül lépett be. El kellett nyomnia dühét. Uralnia kellett gondolatait, nehogy észrevegye megváltozott. Odabent felettese nagyban jelentett valamit, aminek csak a végét hallotta.
-Szép munka Hux tábornok, elmehet.
A férfi fejet hajtva fordult sarkon. Tiszta csizmája előkelően verte fel a csendet, minden lépés tiszteletet parancsolt. Szőke haja szokásához híven hátra volt fésülve, bár most talán jobban sietett vele, mert egy-két kósza tincs lehullott homlokára. Égszínkék szeme megtalálta Renét. Arcán halovány, de egyértelműen elégedett mosoly jelent meg, ahogy elsétált mellette. "Hát tényleg igaz?" Gyorsan elhessegette a személyes gondolatokat, majd a lehető leghiggadtabban lépett közelebb. Alázatosan térdre ereszkedett és várt. A Legfőbb fezér még hallgatott egy ideig mielőtt megszólalt.
-Látom tanultál tőle. -jelentette ki elégedetten- Sokkal erősebb az elméd.
Persze, hisz minden erejével arra koncentrált, hogy Snoke véletlenül se tudjon mélyen olvasni benne.
-Bevégezte a dolgát, más hasznát, mint észrevehetted nem vettük volna.
Olyan higgadtan beszélt mintha csak az időjárást elemezte volna. Semmit nem érzett... Megölte és nem érdekelte, ahogy akkor sem, mikor Juuzen szeretteit mészárolta le. Egy igazi szörnyeteg. És ő is az... Mindenki azt hiszi, hogy őt sem érdekelte áldozatai halála, pedig mind nyomot hagytak benne. Mélyen a lelkében, ahonnan már nem törölheti ki őket, soha. Most mégsem gondolhatott a megbánásra. Ha saját magát megmenti, ha eltörli, nem csak a múltat, hanem a jövőt is, akkor szerelme nem hiába halt meg.
-A felderítő hajóim, már találtak pár kósza cirkálót. -folytatta- Hamarosan a lázadók is meglesznek. Véget vethetünk a Jedi rendnek. Végre rend uralkodik majd a galaxisban.
Kezdte idegesíteni Ren némasága. Fenyegetőn állt fel.
-Még mindig csak egy gyerek vagy.
Provokálta, de Ren nyugodt maradt.
-Nézz rám!
Határozottan emelte fel a fejét. Érezte, ahogy átjárja a bosszúvágy. Alig bírta már visszafogni magát, nem csak testével kellett bírnia, gondolataival is. Maga elé képzelte azt a békét, amit a vízesésnél érzett. Ahogy az eső megállt körülötte, ahogy Juuzen némán figyelte. Az a pillanat többet ért az addigi életénél. Lassan képes volt megnyugodni.
-Véget vetek a Jedi rendnek, Legfőbb vezér! -hangjában szikrányi bizonytalanság sem maradt.
Snoke mosolyogva bólintott, majd intett, hogy Ren távozhat. Valóban komoly szándéka volt, de nem csak azt akarta elpusztítani. A Sithek ideje is lejárt. A galaxis, sokkal idillibb hely lesz, ha végre megszűnnek az ellentétek. Harmónia, igen. Végtelen harmónia és szimbiózis, ezt akarta. Így más is érezheti azt a nyugalmat, amiben neki része volt. Nincs szükség jedikre, sithekre és háborúra. De vajon mi a garancia rá, hogy tényleg beköszönt a béke, ha a két fél eltűnik...? Elérheti-e azt a békét, amit születésével tönkretett? Elutasítva a katonákat egyedül sétált a folyosón. Ismét hatalmas terhek kezdték nyomni a vállát. "Már el is felejtettem milyen." Mégis, most újra Kylo Renné kellett válnia. Azzá a könyörtelen vezérré, akire az egész Első rend számított. Egy gyilkossá, egy szörnyeteggé, pedig már épp kezdte érezni, milyen is emberként élni. Harc és kötelezettségek nélkül. Lassan elérte szobája ajtaját, ám megtorpant előtte. Tisztaságtól csillogó fém. Odabent pedig, szürke falak, egy ágy, komód és egy ablak. Pont, mint ott, azzal a különbséggel, hogy ez rideg volt. Rideg és személytelen. Csupán egy fogaskerék volt a gépezetben. Az ágyra dőlve mellkasához szorította párnáját. Közben végig a csillagokat pásztázta. Annyian vannak, mind mások és mind most annyira aprónak tűntek. Akár egy esőcsepp. Egy csepp... Mit is mondott régen Luke? "Cseppben a tenger, tengerben a csepp." Most értette csak meg. Ő is csak egy csepp volt a tengerben, csak egy élet a több milliárd mellett. És mégis benne volt az élet, a tenger... hisz egymaga is gyökeres változást idézett elő. Megtörte a békét, amiért már oly sokan meghaltak, mert vakon hitt egy jóslatban, ami szép jövővel kecsegtetett. Körülötte a bútorok meghajoltak, érzései már túl erősen a hatalmukba kerítették. Meditációs pózba helyezkedett, azonban képtelen volt elérni az állapotot. A Juuzenhez kapcsolódó érzéseit, nem volt képes elengedni. Szemeit könny csípte, de visszatartotta. Eleget sírt már, ideje, hogy tegyen valamit. Gondolatait kopogás szakította meg. Néma maradt, de a kint álló csak nem adta fel, végül a külső vészkapcsolót használva, be is jutott. A fiú dühösen nézett át a válla felett. "Ki más?"
-Tűnj innen. -szólt hátra egyszerűen.
De a férfi nem mozdult. Lazított egy-két gombot egyenruháján, majd közelebb lépett.
-Tudom, Ren. -hangjában a szokásos gúny hallatszott- Még ha a Legfőbb vezért be is tudtad csapni, én tudom mit érzel.
-A francot tudod! -pattant fel.
A komód végleg megadta magát és a nyomásra összeroppant. Kipattanó darabkái szétszóródtak a padlón. A fiú mély lélegzeteket véve igyekezett megnyugtatni magát, mielőtt mást is tönkre tenne.
-Tudom, hogy kedvelted őt. -folytatta, a távolság egyre fogyott kettejük közül- Még talán, többet is éreztél iránta.
"Mért vagy itt?" Szeme vörössége valószínűleg mindent elárult, mégis kételkedett, hogy Hux csupán együttérzésből látogatta meg. Egyre inkább tűnt igaznak Juuzen állítása, miszerint ő is Úgy néz rá. Már karnyújtásnyira voltak. Ren hátán érezte az ablak hideg üvegét. Meghátrált. "Mit művelek?" Szúrós szemmel nézte a betolakodót, de nem hatotta meg. A férfi eltökélt volt, mint mindig. Határozott tekintetét megvilágították a beszűrődő fények. Markáns és férfias vonások. Még vonzónak is lehetett volna nevezni, ha nem társult volna hozzá ilyen szörnyű személyiség. Kezét finoman emelte a fiú csípője felé.
-Én betölthetem az űrt, amit hagyott. -hangja egészen érzékivé vált.
"MI?!" Még a gondolat is felháborító volt. Keze elérte Ren testét. Egy pillanatnyi változás... A tábornok halálos pillantással került szembe. Feje belesajdult a fiú hangjába. "Vedd le rólam a kezed!" A száj mégsem mozdult, a fejében kínozta. De nem azt az eredményt érte el, mint várta. Hux bedühödött. Kicsavarta a közelebb eső karját és a fiút az ablaküveghez nyomta. Erre nem számított. Másik kezével végigsimította mellkasát.
-Ugyan. -lihegett még a fejfájástól- Tudom, mi kell neked!
Akaratlanul is beleolvasott gondolataiba. A megalázással és eltiprással egyenlő szex képe fogadta. "Ne nyúlj hozzám!" Ismételte, mire már nem csak a bútorok, hanem a helyiséget összetartó csavarok is mozogni kezdtek.
-Ne nyúlj hozzám! -üvöltötte, olyan indulattal, ami Huxt hatalmas erővel lökte a folyosóra.
A lendületet semmi sem csillapította. Még a vaskos ajtó is papírlapként adta meg magát. A szoba falai is szétnyíltak, mintha bomba robbant volna odabent. Talán valóban az történt. A férfi túl messzire ment. Ren fénykardjával a kezében lépett elé. A rohamosztagosok tisztes távolból figyelték az eseményeket. Senki sem léphetett közbe, csak Snoke, aki látva a fiú erejét, inkább várt. Tanítványát átjárta az erő sötét oldala, a düh és a megtorlás. Lesújtásra készen nézett szembe ismét a tábornokkal. Míg az előbb mocskos fantáziálást látott elméjében, most nem maradt más, mint a haláltól való félelem. Mégis, készen állt rá. "Meg kellene, hogy öljelek,..." Fájó szívvel engedte le kardját. "..de ő nem erre tanított." Maga mögött hagyva a földön fetrengő Huxot és az értetlenkedő katonákat a tiszti kabinok felé indult. "Nem ölök újra értelmetlenül..." Az apró helyiségben az ágy is alig fért el, de nem érdekelte. Erre volt szüksége. Meditálni kezdett, de esze ágába se tartotta elengedni Juuzen emlékét. Éppen azt akarta felidézni. Ő volt az a csepp, akiben Ren édes világa rejtőzött. S most mégis magára maradt. Egyetlen ember élete vagy halála képes felborítani a galaxist? Dehogy is. Csak őt érintette, bárhol máshol, ez a halál csak egy volt a sok közül. Mégis az Első rend egyik vezető tagjaként, képes ezt a semmiséget érzékeltetni. És ha arra kerül a a sor, egymaga megfordíthatja a háború menetét. Ilyen gondolatok gyűrűjében idézte fel első találkozásukat. "Tisztán emlékszem, hogy nem akartalak megismerni... Most viszont, elengedni sem akarlak..."





VIII. fejezet

A hajnal első sugarai ébresztették, mellette a fiú még mélyen aludt, arca olyan békés volt, hogy Rent is átjárta a nyugalom. Egyik karjával még ölelte meztelen hátát. Álomnak tűnt csupán az éjszaka, de tudta, hogy igaz.
-Jó reggelt. -ébredezett Juuzen.
-Jó reggelt. -súgta egy csók kíséretében.
Még adtak maguknak időt, hogy egymást átölelve sütkérezhessenek az épp felkelő nap fényében. Caryna eddig türtőztette magát, figyelmeztető rikácsolással vetődött közéjük. Kényelembe helyezkedett a takarón, közben fejét Juuzenhez dörgölte és hagyta, hogy Ren simogassa hátát. Idilli reggel volt. Tarthatott volna örökké, vagy majdnem addig, de nem lehetett. Idővel fel kellett kelniük és csatlakozni a klónokhoz. Komótosan öltöztek, majd feltűnés nélkül váltak el útjaik. Ren visszaindult saját szobájába, hogy leválthassa előző napi ruháját. Gyorsan talált magának tiszta, friss öltözéket. De már csak egy váltóruha volt szekrényében, tegnap elvihették a többit. Egy sötét és világos szürke ruházat. Magára öltve ismét eszébe jutott, hogy ő nem csupán Ren, hanem ő Kylo Ren. Fájdalmas felismerés volt. Nem egy szabad fiatal, aki most kezdett élni, hanem egy sith vezető, aki mögött több millió katona áll, várva utasítására. Valaki akire számítanak és aki egy univerzum terhét cipeli a hátán. Szembekerült sisakjával is, melyet nagyapja tiszteletéül hordott. Most mégis taszította a gondolat, hogy újra felvegye. Megérintette. "Sajnálom nagyapa." Csak most értette meg igazán mit is akar. "Sem jedik, sem sithek. Ha mindkettő eltűnhetne..." Fürge léptek zaja törte meg elmélkedése csendjét. Ren kíváncsian követte a menetelő klónokat az udvarra, ahol vigyázzba vágták magukat. Kiérve meghallotta egy hajtómű hangját. Épp leszállni készült egy kis hajó az udvarra. Azonnal felismerte. "Hux. ... Mit kereshet itt?" Nem maradt túl sok ideje ezen tanakodni, már megkezdték a leszállást. A felverődő por kíméletlenül csípett a szemébe. Balján ekkor Juuzen jelent meg, ezúttal övén ott lógott fénykardja. Kezében Renét tartotta, feltűnés nélkül adta vissza a fiúnak. Kezük egy pillanatra összeért, érezték egymást, minden izgatottsággal és feszengéssel együtt. Rent nagyon rossz érzés járta át. Nem értette társa mért ennyire feszült. Nem maradt több idejük, az ajtó leereszkedett. Azonban nem Hux sétált le rajta, Snoke tartott feléjük. A fiú térdre ereszkedve köszöntötte, Juuzen azonban nem mozdult. Arcizma se rezzent, mikor a Legfőbb vezér elé ért. Kezével jelzett Rennek, hogy felállhat.
-Szállj fel a hajóra, Tanítványom! A kiképzésed véget ért.
A fiú szíve nagyot dobbant. "Most?" Még csak most fogadta el magát és máris... "Juuzen!" Snoke fenyegető pillantást vetett rá, így elindult a rámpa felé. Belül mégis reszketett, legszívesebben ellenállt volna, miszerint maradni akar, vagy miért csak ő?! De tudta, hogy hasztalan lenne ellenszegülnie. Hux kárörvendő mosollyal méregette Juuzent, tudta mi jön most. "Tényleg igaz?" Elérte ugyan a rámpát, de megtorpant. Hajába kapott a kellemes szellő, ahogy a virágok édes illatát hordozta. A romok halk suttogását ezúttal egy ismerős hang nyomta el. "Menj tovább!" "Juuzen?" Nem fordulhatott meg, azzal elárulta volna. Felsétált az utastérbe, ahonnan már tompán hallhatta csak mestere hangját.
-Megszolgáltál.
Ezzel a hajó felé vette az irányt. Kezét felemelve jelzett pár katonának, hogy lőhetnek. Alig pár pillanat alatt lőtték agyon a felsorakozott klónokat, a fiú fénykardjával hárította a lézernyalábot. Kékeszöld kardja elhatárolta a sithektől. De a többiekkel ellentétben Ren tudta, hogy társa a jedikhez sem tartozik.
-Igen. -mondta kimérten- Sejtettem, hogy lesznek problémák.
Szemében düh csillant, olyan erős, amit azelőtt soha sem mutatott.
-Mindent elvettél tőlem. -állt támadóállásba, hangja nyugodtnak tűnt, de nem volt az.
Tekintetük egybeforrt egy pillanatra, a következőben pedig Juuzen már lendült is. Öt testőr vetette magát a támadás útjába. Mindhiába. Kettőt azonnal felnyársalt a fénykard, s míg a harmadik a lándzsáját emelte szúrásra, a fiú már félre is rúgta. Jött a negyedik és ötödik, de nem voltak ügyesebbek társaiknál. Egyikük pengéje súrolta ugyan Juuzen bőrét, de ez kevés volt. Oldalra tért ki, így a lendületét felhasználva vágta le a testőr fejét. Kettő maradt, ám az egyik naivan már felé is rohant. Kijátszva technikáját gyorsan háta mögé került és végzett vele. Már csak egy állt bosszúja útjában. Mély lélegzetet vett, majd becsapta ellenfelét. Először felemelve kardját elhitette, hogy onnan támad, majd megpördülvén tengelye körül a kard a testőr oldalába hatolt. Egyetlen lendületes mozdulat volt csupán, hogy a nagydarab ember, ketté vágva terüljön el a porban. Végre ismét Snokkal állhatott szembe. Szíve a torkában dobogott, hiába akart nyugodtságot erőltetni magára. A Legfőbb vezér kardja is előkerült. Vörös szikrái, akár a mindent elemésztő tűz pattogtak. Nem érdekelte a halál, csak járulékos veszteség volt szemében. Juuzen tudta, mekkora hibát követ el, ha engedi, hogy a harag uralja testét, mégis érezte, hogy nem tehet ellene. Már nem volt visszaút, akárhogy is, de ma bezárul a kör. Pörgő mozdulattal támadt a férfira, aki hihetetlen sebességgel hárított. Kora és kinézete ellenére fürgén mozgott. Csapásai erőteljesek és sötétek voltak. "Igen, ez a sötét oldal." Pontos támadásokat zúdított a fiúra, aki alig tudta kivédeni őket. Míg aztán hibázott. Ren izmai megfeszültek, ahogy figyelte a párbajt. Juuzen épp az ellenkezőjére tanította: figyelemre, nyugalomra, megfontoltságra. Most azonban heves volt, ideges és óvatlan. Az egyik jól időzített támadás ugyanis eltalálta felkarját. Bár csak súrolta a húst épp elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra kibillenjen. Ren rászorított fénykardjára. Készen állt harcolni, szembeszállni mesterével, azért, hogy társát megvédje. Juuzent újabb csapás érte. Jobb bordái alatt hatolt át rajta a fénykard. Vért köhögött fel, mikor Snok egy erőteljes rántással vágta ki belőle pengéjét. Kardja a földre hullt, majd egy pillanattal később ő is. Hátát egy közeli sziklarakásnak támasztva ült a kövezeten. A korábban átlátszó pocsolyát vörösre festette vére. Ren izmai megfeszültek, hogy ugrik... de nem történt semmi. Juuzen ugyanis tudta, hogy ez lesz. Látta rajta, mikor lopva rá pillantott a csata hevében. Nem kockáztathatta, hogy szerelme odavesszen, így maradék erejével még kiütötte. A fiú eszméletlenül csuklott össze a hajón. Hux azonnal reagált, így elkapta mielőtt a földre zuhant volna. Tekintetük találkozott, mintha most is csak érte küzdöttek volna. Pedig nem volt már rá szükség, Ren választott. A Legfőbb vezér a fiú torkához emelte kardját. Készen állt lefejezni. Valóban, véget ért. A kör ezzel bezárul és ő osztozik családja sorsában. De megérte. Minden egyes magányos nap megérte, hisz találkozhatott Rennel.
-Éljen az Ellenállás. -nyögte vérrel a szájában.
Snoke arcizmai megrándultak, kardja mégsem sújtott le. Visszahúzódott. Hux csalódott pillantással -bár inkább elfojtott haraggal- nézte őket. Karjai közt Ren ájultan hevert. A férfi megmaradt követői gyűrűjében tért vissza a hajóra. Mögötte lassan csukódott be a zsilipajtó. A hadihajó felemelkedett, majd ahogy jött, úgy el is hagyta a légteret, pusztán halált hagyva hátra. Juuzen magára maradt. Érezte, ahogy vére fokozatosan elhagyja testét. Haldoklott... A világ egyre fakóbbá vált. De Ren még élt, minden amit valaha megtanult, most ott volt benne. Vele is maradt, hogy szerelme, így maga választhassa meg jövőjét. Egy szebb jövőt. Halk, nyugodt hang törte meg a szélcsendet.
-Látod, ide vezet a düh.
A fiú alig bírta mégis megszólalt:
-Yoda...
"Sajnálom... Köszönöm..." El akarta mondani, de már nem jött ki hang a torkán. Az erdő neszei némává váltak, Caryna körvonalai életlenné, míg nem teljesen elhomályosult minden.
A hajó lassan kiért a bolygót körülvevő aszteroida mezőből. A legfőbb vezér visszahúzódott kabinjába, míg Hux irányított mindent.
-Kapcsolja a hidat.
Rövid várakozás után két tiszt hologramja jelent meg.
-Uram?
-Kezdjék feltölteni az ágyút! A cél, Sennor.
-Igenis.
Percekkel később végre elérték a biztonságos pontot a hiperugráshoz. Csak épp annyit léptek, hogy elég távol legyenek a bolygótól. Még látták az apró kék foltot, de ilyen távolságból már csak a műsor látványos. Hux habzó szájjal adta ki a parancsot.
-Tűz!
Az egyetlen megmaradt fegyver pusztító sugarat lőtt a védtelen kisbolygó felé, ami menthetetlenül várta élete, virágzása végét. Csak egy pillanat volt, nem több, hogy a Nap energiájából táplálkozó sugár darabokra robbantsa Sennort. A műsort nézve senki sem vette észre, hogy Ren magához tért és végignézte. A hely, ahol rátalálta a boldogságra, szerelemre, reményre, most atomjaira hullott... társával együtt. Magára maradt több galaxisnyi teherrel. Szíve a torkában dobogott, még mielőtt elsírta volna magát behúzódott egy kabinba. Fájdalmában majdnem tönkretette a hajót, az érzékelők megőrültek, a fémek pattanásig feszültek, akárcsak ő. A remény... egy szebb jövő reménye, egycsapásra tovaszállt.





VII. fejezet

Másnap Juuzen az erdő egy eldugott pontjára vezette a fiút. Egy kristálytiszta vizű patak folyt át a virágos tisztáson. Idilli képet festve eléjük. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha minden rendben lenne. Pedig edzeni jöttek ide. Leültek a folyó elé meditációhoz.
-Eddig azt gyakoroltad, hogyan fogadd el az érzéseidet. Hogyan viselj el mindent. -szünetet tartott- Ma azt szeretném, hogy engedj el mindent.
Ren egy pillanatra összehúzta szemöldökét.
-Amit érzel, engedd, hogy átfolyjon rajtad...
-De eddig is.. -próbálta.
-...és elvesszen az erőben. Az erő a mindent átjáró egyensúly, de az érzéseink is befolyásolják. Ha mindent átadsz, semmid sem marad, csupán maga az Erő. Válj eggyé vele!
-Úgy tudtam, ez csak halálunk pillanatában lehetséges.
-Aki egy az erővel, nem halhat meg, mért ne érhetnéd el hamarabb ezt a halhatatlanságot?
"Nem hangzik rosszul." Behunyta szemét és lassan ismét elérte mélyen eltemetett érzéseit, amik egyre csak közelebb kerültek a felszínhez. Már megtanulta elfogadni, amit tett. Ahol járt, halál és bánat járt a nyomában. Mégis újra és újra szembekerült egy őszinte mosollyal. Többel is. Édesanyja, Juuzen... Mindketten hitték, hogy még ott él benne a fény. Vajon tényleg ott van még benne? Vagy csak azt látják, amit szeretnének? Nem. Ha más nem is, Juuzen látta a valódi énjét. Mégsem ijesztette el, sőt megragadta. Apja sziluettje jelent meg előtte. A mezőn álltak és Han egyre közeledett hozzá. "Nem menekülök többé."
-Apa... -mégsem jött ki hang a torkán.
-Ben. -ért elé- Szeretlek, fiam.
Kezét Ren vállára helyezte. Mintha csak büszkeségét fejezte volna ki, de miért? Ezután elsétált egy kiáltás kíséretében.
-Megteszem, amit kell!
De nem tudhatta, hogy apja hallotta-e. Már nem látta, elengedte. Most egy sokkal korábbi emlék várt rá. Fiatalok állták körül. Ifjú jedi tanoncok, akikkel még Luke jediiskolájában végzett. Ők voltak haragja első áldozatai. Ártatlanok, akik rosszkor voltak, rossz helyen. Ismét átjárta a düh. Mintha Luke ismét ott állt volna felette fénykardjával, készen arra, hogy lesújtson. Kezében érezte fénykardja markolatát, hogy újra szabadjára engedje érzéseit, ám újabb alakot pillantott meg maga előtt. Édesanyját. Leia gyengéden nézte, pedig ő ismét gyilkolni készült. Szíve a torkában dobogott, ahogy mellkasa összehúzódott. Kiesett kezéből a fénykard. Szemei vöröslöttek a visszatartott könnyektől. A fiatalok lassan meghajolva váltak köddé. A fiú hiába is akart megszólalni nem tudta mit mondhatna. Soha többé nem mert anyja szemébe nézni, de ez most más volt, csupán az elméje. Közelebb lépett, karnyújtásnyira álltak egymástól.
-Ben?
Abban a pillanatban értette meg, ez több nála. Már nem az elméjében van... Hanem ott, vele. Valóság volt. Leia szó nélkül nyújtotta felé egyik kezét. A fiú bizonytalanul emelte sajátját. Talán ez az utolsó alkalom, hogy láthatja... Kezük végül összeért, érezték a másikat, mintha csak ott lett volna. Ren lehunyva szemét szakította meg a meditációt. Mikor kinyitotta ismét ott ült a tisztáson. Arcán könnycsepp csordult le. Kezét nézte, amivel azt imént megérintette édesanyját.
-Ren? -térdelt mellé Juuzen.
A fiú azonban nem felelt. Csak ült csöndesen, maga elé merengve, alig látva könnyeitől. Némán telepedett le mellé hátát simogatva, míg meg nem nyugodott. Ez volt az, amire várt. Egy galaxist átszelő erő egy emberben sincs, csak az képes ekkora távból is elérni szeretteit, aki egyesült az erővel. Percek múlva visszaindultak a templom romjaihoz, ahol már két klón várta őket. Vigyázzba vágták magukat, majd az egyik Juuzenhez fordult.
-A Legfőbb vezér hívatja.
Arcán tisztán kivehető volt az elfojtott düh.
-Megyek.
Ezzel már indult is a kommunikációs terem felé, a két klón hűséges kopóként követte. Ren magára maradt, újdonsült tapasztalataival és érzéseivel. A romok mintha suttogtak volna. Azelőtt még sose hallotta ezt. Most lát csak igazán tisztán, most érzi az erő minden apró lüktetését. Az életet, a halált, a fájdalmat és szeretetet. Mielőtt akár egy lépést is tett volna szobája felé elgondolkozott. Az templom túl hangosan suttogott. Valahova hívta, egy ősi, titkos helyre. Mutatni akart valamit. Érezte a mögötte húzódó sötétet. Ha ezt akkor érezte volna, amikor idejött, biztos, hogy enged a csábításnak. De most... Most már másnak érezte magát. Juuzen sok mindenre megtanította. Arra, hogyan fogadja el önmagát és a tetteit. Hogyan nézzen szembe az érzéseivel, még édesanyját is vissza tudta neki adni egy perc erejéig. Megtanította szeretni. Anélkül, hogy észre vette volna, indult el.
A Legfőbb vezér már türelmetlenül várta, hogy a fiú végre belépjen a terembe. Letérdelt a kivetítő elé és várta az utasításokat.
-Nos? -kezdte komoran- Felkészült már?
-Még mindig bizonytalan. -nézett félre- Talán még egy hónap...
De nem fejezhette be.
-Nincs több időnk! -rivallt rá Snoke- Kaptál plusz egy hónapot, nem adok többet. A kiképzés véget ért. Holnap elhozom őt.
Juuzen engedelmesen hajtott fejet, bár belül ellenkezett a döntéssel. A kapcsolat itt megszakadt. Vége volt. Ha eddig nem sikerült Rent felkészítenie, akkor már nincs is rá esély. Reménykedhet, hogy az elmúlt hónapok rávezették a fiút a helyes útra, de vajon mennyi esély van rá? Snoke, vajon mennyire tudja majd befolyásolni, amit megtanult? Nem volt túl sok ideje ezen elmélkedni, ugyanis újabb klón bukkant fel az ajtóban.
-Uram...!
Eltűnt... Ren eltűnt. Juuzen idegesen rohanta végig a romokat. Sem az ebédlőben, sem a szobájában, sem az épület tetején nem találta a fiút. Hova mehetett? Mély lélegzeteket véve meghallotta az erő szavát, az erdő felől.
-Uram, értesítsük...?
-Ne szóljanak neki, megtalálom! -kiáltott vissza, mielőtt futásnak eredt a fák felé.
Az égbolt lassan beborult, ahogy jött az esti vihar. Mennydörgések rejtették el léptei zaját. Felesleges lett volna kiáltania. Ha Ren meg is hallja, nem fog válaszolni. Lenyugtatta elméjét és lassan a tisztás felé indult, ám még az is üres volt. Akkor mégis hol? "Ren!" Újabb halk susogást hallott. Elindult a folyó partján egészen addig, ahonnét ered. Egy sziklákkal szegélyezett, apró vízesés. Mely körül, mint megannyi apró csapda lebegtek a kövek. Ren a szikláknak dőlve nézegette a vizet. Az eső hirtelen zúdult rájuk, mégsem érte el őket. Cseppjei megálltak a levegőben, akár a kövek. A fiúk tekintete találkozott. Nem kellettek szavak, csak az őket körülfogó és összetartó Erő. Ott voltak, az egész bolygót elárasztó béke, központjában. Óráknak tűntek a percek is. A galaxis mintha, csak beszélt volna hozzájuk. Végül Ren felállván a fiú felé indult. Majdhogynem egyszerre emelték fel kezüket, ami végül egymásra talált. A néma percek egyre csak gyűltek mögöttük, de nem számított. Végül csak rávették magukat, hogy visszainduljanak a romokhoz. Lassú léptekben közeledtek vissza, miközben egyetlen csepp eső sem érte el őket. Juuzen már biztos lehetett benne, tanítása nem lelt süket fülekre. Ren mindent tud, amit tudnia kell, ám, hogy ennek melyik oldal látja majd hasznát... Visszaérve különválva folytatták útjukat. A fiú egy forró fürdő után viszont csak ült az ágya szélén. Tisztán érezte az épületre és Juuzenre nehezedő súlyt. Feszültség járta át a levegőt. Az éj leple alatt surrant át a másik szárnyba. Ott pár klónt elkábítva ugyan, de elérte a szobát, amit keresett. Az ajtó csendesen nyílt ki, majd záródott is mögötte. A szeme már épp eléggé hozzászokott a sötéthez, bár az épületben felhelyezett apró lámpások és a villámok is sokat segítettek a mozgásban. Az ágy előtti komódon meglátta fénykardját. Már hónapok teltek el, mióta Juuzen első találkozásukkor megfosztotta tőle. Nem mintha szüksége lett volna rá. Most nélküle erősebbnek érezte magát, mint azelőtt bármikor. Kezébe véve vizsgálgatta és jutottak eszébe emlékei.
-Ren. -szólt a fiú hangja.
Felébredt, de vajon már akkor mikor bejött? Vagy csak most? Ren szembefordult vele, kezében a karddal.
-Használni is fogod?
De nem felelt. Juuzen kimászott az ágyból, egészen közel állt hozzá. Hamar csókra húzta, átölelve magával rántotta az ágyra. Keze pólója alá nyúlt, finoman simította végig mellkasát, miközben a nyakát kényeztette.
-Használd. -hangja nyugodt, valahol mégis izgatott volt- Használd, vagy folytatom.
Ren mély levegőt vett, majd a sarokba vágta fénykardját. "Nem menekülök tovább." Hagyta, hogy a fiú megfossza felsőjétől. Utána gyorsan tért vissza ajkára. Juuzen felülkerekedett, így végre minden gond nélkül elérte szerelme mellkasát. Bár a fiú még félénken nézte mit is csinál, minden érintését élvezte. Kezét a szája elé téve fojtotta el hangját. Lassan feljebb csúszva az ágyon lekerült róluk minden. A villámlás olykor megvilágította sebekkel borított testüket. Juuzen keze a fiú ágyékára csúszott, amit egy meglepett nyögés kísért. "Ne..." Finoman kezdte húzogatni.
-Juuzen...! -kezével arcát takarta.
Válasz helyett csak finom szuszogást kapott, már mindketten vágytak erre. A fiú lassan abbahagyta az ingerlést  és újabb csókolózás közepette helyezkedett el szerelme mögött. Ren érezte az ánuszának dörzsölődő péniszt, de mély levegőket véve nem szólt semmit. "Tedd meg!" Juuzen lassan hatolt be, valószínű még így is fájdalmat okozva, mert a fiú felmordult.
-Ren?
-Jól vagyok. -felelte gyengéden- Folytasd.
Érzékien mozgott, a fiú nyögései betöltötték a szobát, már nem bírta elfojtani hangját. Bár olykor a mennydörgés még elrejtette. Idővel minden lökés jó érzéssé vált. Fejét hátraszegve élvezte az egészet. A hajába markoló kezet, a finom csókokat és a forróságot, ami most először járta át. A fájdalom és szégyen helyét felváltotta a gyönyör. Egyre érzékenyebb volt, Juuzen lihegése is gyakoribbá vált, míg végül már nem bírt magával. Egyszerre élveztek el. A fiúk lihegve terültek el az ágyon. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Ren a karjaiba fúrta magát.
-Szeretlek. -nyomott csókot homlokára Juuzen.
-Tudom. -válaszolt egyszerűen.
Még nem volt rá kész, hogy ezt kimondja, de tudta, hogy az érzés kölcsönös. Annyi veszteség között, bánat és halál után, most visszakapta a reményt. Talált valakit, aki elfogadta a hibáival együtt és jövőt látott számára. De ő ezt a jövőt kettejüknek szánta.
Ren nem is sejthette, milyen közel az álom vége és milyen közel már a valóság.




VI. fejezet

A megszabott fél óra elteltével Rennek sikerült lenyugodnia. Gondolatai viszont változatlanul Juuzen körül jártak. Annyi mindent akart volna mondani, kérdezni, de nem tehette. Ha kimondja veszít. Az udvar üresen várta. A nap elérte a csúcspontját, meleg sugarai felmelegítették a levegőt. Túl gyorsan telt az idő... Rövid idő alatt annyi minden változott... Főleg ő. Egy alak kezdett kibontakozni az árnyékból. Juuzen is visszaért, viszont ezúttal nem mosolyodott el, még mindig feszült légkör lengte körül őket.
-Gyere. -invitálta magával.
A fiú egy néma bólintással követte. A romok mögé indultak, oda, ahol egykor leszálltak. Most egy kisebb hajó várt rájuk. Ren nem kérdezett semmit, egészen addig, míg el nem hagyták a bolygó légterét.
-Hova megyünk? -foglalt helyet Juuzen mellett.
Hátul ültek a ép robotpilótára volt állítva.
-Az meglepetés. -titokzatoskodott.
-Miért?
-Akkor ajándék. -tekintett félre- Ezért nem árulhatom el.
-Ajándék? -értetlenkedett Ren.
-Ma van a szülinapod, nem?
És valóban. A fiú már évek óta nem ünnepelte meg ezt a napot, így meg is feledkezett róla.
-Honnan tudtad?
-Számít az?
Ren maga elé meredve mosolygott. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy Juuzen gondolt rá. Némán dőlt a fiú vállára, aki meg se rezzent. Egymáshoz simulva folytatták az utat.
Sötét, borongós folyosó, mely kimondhatatlan szörnyűségeket rejt. A múltat, a jövőt, de a jelent nem. A jelen boldog volt, könnyű és békés. Most mégis a régmúlt szellemei tértek vissza. Ő már megint ott állt. A hosszú folyosó egy ajtóhoz vezetett. Fölötte a vasba csak egy szó volt vésve, de a fények miatt nem látszott jól. Han pár méterre állt az ajtótól és Rentől. Az összes többi folyosó megszűnt létezni. A falak leomlottak.. Nem volt más út. Ha tovább akart jutni, ha véget akart vetni ennek a szörnyű rémálomnak, szembe kellett néznie apjával. "De hogy?" Ren dermedten állt. Han felé nyújtotta kezét.
-Gyere haza velem fiam...
-Ne...
-Ben... gyere...
-Ne!
-Ben...! ...en! Ren!
Zihálva riadt fel a kis heverőn. A hajón volt egy kopott pokróccal leterítve, mellette Juuzen térdelt komoly, kissé aggódó arccal.
-Jól vagy?
A fiú először nem tudta mit is mondjon, de ha mesél neki az álmáról gyengének tűnhet.
-Igen.. jól..
Juuzen összevonta a szemöldökét.
-Kiabáltál álmodban.
"Basszus!" Eddig fogalma sem volt róla, hogy amit álmában kimond azt a valóságban is. Mégis hallgatott. Nem volt hajlandó beismerni ezt a mély kínt, ami már hetek óta megkeserítette álmait. Juuzen bólintott.
-Nem fogok rákérdezni. -jelentette ki- Ha majd akarsz róla beszélgetni meghallgatlak.
-Kössz... -Ren alig hallatszott.
-Menj mosakodj meg, mindjárt leszállunk.
A fiú egy néma bólintás kíséretében indult a fürdő felé. Vizes arcát nézve a tükörben igyekezett erőt meríteni valahonnan mélyről. "Ennél erősebb vagyok!" Még időben visszaért a pilótafülkébe, hogy lássa a leszállást. A távolról vörös bolygó, közelről csak sivatag volt. Ameddig a szemük ellátott, mindenhol csak homok és sziklák. Néhány nagyobb állat lábnyoma is láthatóvá vált, ahogy közeledtek a talajhoz. "Szép kopár..." Amint a hajó landolt a fiúk ismét hátra mentek. Juuzen két köpenyt szedett elő egy régi lábából. Az egyiket felvette, míg a másikat Renre akarta felsegíteni. A fiú elhúzódott.
-Egyedül is megy.
-Hát persze. -adta át kicsit nevetve- Bocs.
De Ren nem volt mérges, még ez a figyelmes gesztus is boldoggá tette. A hajóról leérve megcsapta őket a forró, száraz levegő. Szinte már fájdalmas volt a napon tartózkodni. Felhúzták csuklyájukat és célirányosan indultak el. Alig tíz percnyi séta után egy kis városka tűnt fel a horizonton. Nem délibáb volt, hanem valóság. Nagy volt a nyüzsgés a piacon, így a fiúk teljesen el tudtak vegyülni a tömegben. Miközben Ren hallgatott egy számára ismeretlen nyelvet, Juuzen valami ételt vett a közeli bódéról. Bár színre, alakra nem lehetett volna megmondani, hogy ez az izé ehető, csupán abból következtetett, hogy az idevalósiak jóízűen eszik. Kikeveredve a tömegből egy nagyobb épület árnyékában húzták meg magukat.
-Szörnyen meleg van. -legyezte magát Ren.
-Na igen. -kötötte fel a haját Juuzen- Tessék.
Egy hajgumit és egy olyan furcsa ételt nyújtott oda a fiúnak. Ren vonakodva bár, de felkötötte a haját. A gyors konty egy monolk farkára emlékeztetett. Juuzen gyengéden mosolyodott el, ujjaival finoman megérintette Ren kócos haját.
-Tetszik?
-Nagyon. -súgta, közelebb hajolva, majd elhúzódott egy huncut vigyorral az arcán.
-Kóstold meg. -mutatott az ételre.
-Nem tudom mi ez. -bámulta bizonytalanul Ren.
-Itt őshonos gyümölcs. -törölgette meg köpenye sarkával- Máshol nem is lehet kapni.
"Egy gyümölcs miatt jöttünk idáig?" Megtisztítva a homoktól, harapott belőle egy kicsit. Édeskés volt, mintha a hús is homokos lenne,  kis darabkák szorultak a fiú fogai közé. Egész finom volt, semmi különleges, csak finom.
-Nem is rossz. -mondta Juuzen, valószínűleg csak úgy magának.
-Még nem kóstoltad? -eszmélt fel Ren.
-Nem. Még sose jártam itt. -vallotta be.
Most már tényleg homályos volt ez az egész.
-Akkor miért jöttünk ide?
-Miattad.
-Nem értelek, még életemben nem voltam itt.
Juuzen szeme elkalandozott egy percre a tájon. Mintha mindent látott volna. Magával ragadta a hely perzselő szépsége. De rövid időn belül visszafordult a fiúhoz.
-Itt nőtt fel Luke... -mielőtt Ren közbeszólhatott volna fojtatta- ..., de ami fontosabb, itt született a nagyapád. Ez a Tatooine.
A fiú lefagyott. "Itt?" Szeme ismét körbepásztázta a tájat.
-Tudom, hogy ez nem számít ajándéknak, de gondoltam megnéznéd.
Ren továbbra is szótlan volt. Kavargott a gyomra, hirtelen minden más megvilágításba került. A példaképe itt született, itt töltötte a gyerekkorát és most, ő is itt lehetett.
-...Ha... Látsz bármit, amit szeretnél szólj... hogy legyen rendes ajándékod is...
-Nem kell. -felelte csendesen- Nem kell semmi más.
A fiú csókol nyomott szerelme homlokára, majd hozzátette:
-Boldog születésnapot, Ren!
Hosszú percekig ültek ég ott az árnyékban. A hőmérséklet elérte a csúcspontot, így elviselhetetlenné vált. Juuzen ezt nagyon rosszul viselte.
-Gyere. -rázta fel Ren- Be kell mennünk valahova.
Egymásba kapaszkodva botorkáltak el egy közeli fogadóig. A vastag kőfalak tökéletesen szigeteltek, bent kellemes hűvös uralkodott. Egy-két perc múlva Juuzen is kezdte összeszedni magát. Egyenlőre csak vizet kértek, az ebédet majd kiválasztják, ha már nem porzik a torkuk.
-Jobban vagy?
-Sokkal. -mosolygott- Köszönöm.
-Azt hittem ott fogsz elájulni! -csattant fel Ren.
-Mivel trópusi bolygóról származom, elég rosszul viselem a szárazságot.
-Elég rosszul... -ismételte.
-Oké, nagyon rosszul. -helyesbített- Mit kérsz ebédre?
-Még pár hordó vizet.
Juuzen jóízűen nevetett fel. Ez volt az első alkalom, hogy Ren elengedte magát. Végül a pincér segítségével választottak valamit, amit végül meg is bírtak enni. Egy rövid szieszta után viszont ismét nekivágtak a sivatagnak. Mivel hosszabb út állt előttük egy bérelt siklóval tették meg az utat.
-Honnan tudod?
-Mit?
-Hogy itt született? Még én sem tudta. -egy pillanatra elhallgatott- Igazat mondtál, ugye?
-Persze. -csattant fel Juuzen- Mért hazudtam volna? Vagy nem gondolod, hogy egy közelebbi bolygót találtam volna ki?
-Igaz sajnálom, csak... meglepődtem...
-Hmm... Kérhetnél aranyosabban. -feszítette a húrt.
Ren agyán egy pillanatra átfutott, hogy rákiabál, de végül csendesen szólalt meg:
-N-Ne haragudj.
-Hogy is tudnék, mikor ilyen aranyos vagy? -oldódott fel.
"Hogy mondhatsz ilyet egy férfinak?"
-Nem sértés volt.
-Hagyjuk...
"Nem is vettem annak... de mégis... hogy bírod kimondani?"
Végre megérkeztek. Egy már jó ideje üresen álló, romos ház látványa tárult eléjük.
-Hol vagyunk?
-Itt nőtt fel Luke. -sóhajtott- Rengeteg emlék van itt...
A döbbent csendben mindketten lassan megközelítették a leharcolt házat. A falon ismerős nyomok éktelenkedtek. A rohamosztagosok fegyverei hagynak ilyet. Ren most járt itt életében először mégis, a hely atmoszférája magával ragadta. Lehunyt szemmel állt meg a romok mellett. Érezte, ahogy átjárja az erő, így érezte a fájdalmat, a kínt, szinte már hallotta a sikolyokat.
-Az idő elhalványítja az emlékeket, melyekkel senki sem törődik. Ez a hely nem ilyen. Amit láttál az utolsó percek rémképei.
Ren anélkül, hogy észre vette volna a fiú keze után nyúlt.
-Gyere, menjünk kicsit arrébb. -invitálta Juuzen maga után.
Nem mentek sokkal messzebb. Pár méterre a háztól sírkövek állták az idő próbáját. Itt még erősebb volt a fájdalom. Több hang és sikoly hallatszott, ahogy a harag is egyre csak nőtt.
-Ez a fájdalom... Az Övé, igaz?
-Igen. Anakin a két kezével ásta meg édesanyja sírját.
"Anakin..." Ezt a nevet bár ismerte, még sose használta, ahogy senki más sem.
-Tisztelem őt. -meredt a sírkőre- Ez mért olyan rossz?
-Szerintem nem az. -felelt egyszerűen- Mindenkinek kell egy példakép.
Összenéztek.
-Apám is hős volt, ahogy Luke és anya is...
-Te mégis mást választottál. Megbántad?
-Nem. -szeme visszatévedt a sírra- Van amit megbántam, de ezt nem.
-Sok mindent tettél Ren... visszavonhatatlan dolgokat.
-Már késő. -mondta rezzenéstelen arccal.
-Hibáztál, hisz ember vagy. -szemük ismét találkozott- De sohasem késő. A múlton már nem tudsz változtatni, de a jövőn még igen.
"Mégis mit vársz tőlem?" Megszorították egymás kezét. A pusztulás közepén, fájdalommal körülvéve csak ők maradtak egymásnak.
A napok lassan csúsztak lefelé az égboltról, ideje volt visszaindulniuk. Valamivel több, mint egy óra múlva ismét ott ültek a hajón. Csend volt, fáradtak voltak. Ren gondolatai egyre rendezettebbé váltak. Továbbra is rengeteg kérdése volt, mégis nyugalmat érzett. Nem volt rajta sem felelősség, sem teher. Végre szabad volt. "Vajon meddig tarthat még ez a béke?"
-Mindig azt hittem, hogy egyedül kell harcolnom. -kezdte halkan- Féltem, hogy örökre elvesztettem mindent... -mély levegőt vett- Amióta találkoztam veled, össze vagyok zavarodva... Szabadnak érzem magam. Úgy érzem már nem vagyok egyedül.
Juuzen szótlanul ölelte magához, kezek tapadtak a hátára.
-Csókolj meg... -súgta Ren épp csak hallhatón.
"Nem vagyok normális." A fiú hevesen csókolta szájon. Ren szorosan tartotta. Juuzen ledöntötte a kanapén. "Mért provokálom?" Egyre érzékibb csókká fokozódott. A fiú keze végigcsúszott Ren mellkasán. Mégsem engedett. "Így megint az lesz..." Juuzen végignyalta a nyakát. "Ne..." Majd elért a kulcscsontjához. "...Juuzen...!" A fiú feszülten állt meg.
-Túl messzire mentem.
-Az én hibám, nem gondolkodtam.
Juuzen elnevette magát.
-Igen, ez a szituáció pont ezt támasztja alá.
Végignézve rajtuk... Ren a fiú alatt feküdt. Aligha tudott volna szabadulni. Feszengve ült fel, de nem ő volt az egyetlen, aki ezzel küzdött.
-Ren, csak nem?
-K-Ki ne mond...
Nem is mondott semmit csak elmosolyodva magához húzta.
-Ne...
-Rossz érzés? -súgta a fülébe.
-Juuzen... engedj...
-Ren.. -megharapta a fülét.
Hangja szenvedéllyel teli volt. "Ez a hang..." Hallani akarta. Összeért a derekuk, érezték a másik izgalmát. "...!"
-Várj...! Ne...!
A fiú keze Ren felsője alá nyúlt. Végigsimította a gerincét, egészen a nadrágjáig.
-Milyen puha a bőröd...
-Juuzen...Kérlek...!
A fiú elhúzódott. Egész testét átjárta a feszültség, látszott, hogy alig bír magával.
-Tudod milyen nehéz uralkodni magamon?
Ren szótlanul hajtotta le a fejét. Felsőjét lehúzta ameddig csak bírta, hogy takarja merevedését.
-Sajnálom.
-Ne kérj folyton bocsánatot.
-Visszamegyek a pilótafülkébe.
A fiú tudta mit akar ezzel mondani, hogy nem fog visszajönni. Kényelmetlenül fészkelődött a kanapén. "Nem akarom... ma már egyszer megtettem..." De teste egyértelműen kívánta az érintést. A mosdó felé vette az irányt, ahol a zárt ajtó mögött kicsivel magabiztosabb volt. Lassan kezdte, de hamar a nadrágjába nyúlt. Ugyanazt a tempót követve, mint amivel az imént még Juuzen kínozta. "Nhhh..." Fejében a fiú hangja víz hangzott: "Tudod milyen nehéz uralkodni magamon?" "Juuzen.. akarlak.. Akarlak!" Ráharapott egy kikészített törölközőre. "Érints meg!" Nyögéseit ezzel erősen tompította. Nem lett volna képes hallgatni a saját hangját. "Mi a baj velem?" Törölte le kezét. "Férfi vagyok..." A szennyesbe dobta a textíliát. "...mégis felizgat." Megmosta az arcát. "Megőrülök.." Hamarosan visszatért a kanapéhoz, de a fiú tényleg nem jött vissza. Vele akart lenni, de átgondolva most mindkettejüknek jót tesz majd egy kis magány. Kényelembe helyezkedett az ablaknál és pásztázta a csillagokat.. a végtelen űrt, mely most mintha végre elnyelte volna a problémáit. "Ha örökre így maradhatnánk.. Csak mi ketten... Távol mindentől és mindenkitől.. Vajon békére lelnék?" Ilyen gondolatok cikáztak benne, ahogy a kietlen világűrt szelték át. "Ha nem kéne az lennem aki vagyok, lehetnék az, aki szeretnék?"





V. fejezet

Egy újabb napfényes reggel virradt a borús éjszakára. Ren a mára már mindennapos kisírt szemekkel ébredt. Karyna az ablakból figyelte, egy ideje már végre nem kellett noszogatnia. Sietve öltözött, de mielőtt kilépett volna a szobából megállt. Szüksége volt egy pillanatra, hogy átgondolja az elmúlt hét történéseit és rendet tegyen a fejében. Az udvarra érve elfojtott egy mosolyt Juuzen láttán. Azonnal érezte a változást, jobb kedve lett, már csak attól is, hogy láthatta őt. A fiú barátságosan intett Rennek.
-Jó reggelt! -köszöntötte.
Arcán ott ült az a szívmelengető mosoly, amit a fiú többé nem akart elveszteni.
-Jó reggelt! -viszonozta az üdvözlést.
Juuzen megsimogatta az éppen megérkező Caryna fejét.
-Akkor ma tökéletesítjük a gondolatolvasást.
Ren szótlanul bólintott. Elég magabiztos volt ezen a téren, mégis eszébe jutott mikor a roncsvadász ellenállt neki, sőt olvasott benne. Ez egyértelművé tette, hogy igenis van még mit csiszolnia a technikáján. Juuzen előzőnapi pofátlansága is beugrott... Valóban helytelenül tette, mégis úgy olvasott benne, hogy Ren észre sem vette. Ettől a szinttől még tényleg messze állt.
-Ren, figyelsz?
-Mi? -tért vissza a valóságba- Bocs, mit mondtál?
Ebben a pillanatban olyan őszintének, olyan ártatlannak tűnt. Egy percig teljesen a korának megfelelően nézett ki. Egy fiatal férfinak, akinek nem nyomja egy egész galaxis vezetése a vállát. Juuzen kezei az arcára tapadva húzták közelebb. Édes csókot nyomott Ren ajkára. De ezúttal nem utasította el.
-Mester!
Szakította félbe a pillanatot az egyik klón. Ren zavarában két kézzel lökte hátra a fiút. Juuzen mély sóhaj kíséretében fordult oda:
-Nem érek rá. -felelte csalódottan.
A férfi meghajolt és folytatta:
-Bocsásson meg Mester, de a Legfőbb Vezér üzent.
Erre már mindketten felkapták a fejüket.
-Azonnal beszélni kíván önnel.
Egy újabb mély sóhajtás hallatszott.
-Értem, köszönöm.
Majd intett, hogy elmehet. Ezután Juuzen is elindult, vissza az épületbe. De még mielőtt eltűnt volna, hátrakiáltott Rennek:
-Kezd el egyedül! Sietek vissza.
A fiú csalódottan nézett utána. Leült a közeli sziklára és meditálni kezdett. "Mit művelek? Megint visszacsókoltam..." De hiába igyekezett ellazulni. Percről-percre zavartabb volt. "Vajon mit érzek iránta?" Ismeretlen érzelmek kavarogtak benne és senki nem volt, aki segíthetett volna neki. Csak Juuzenre számíthatott, mégis miatta volt bizonytalan. Amit biztosan tudott az csupán az a furcsa tény volt, hogy élvezi a fiú csókjait.
-A francba már! -kiáltott fel, ereje végigsöpört a környezetén.
A kisebb-nagyobb kövek -mintha csak kilőtték volna őket- repültek arrébb. Ren megrezzent, ilyet még sohasem tapasztalt.
-Min húztad fel magad ennyire? -lépett elő az árnyékból Juuzen.
A fiú elfordította a tekintetét.
-Semmin. -vágta oda.
-Valami mégis kihozta ezt belőled... -sétált közelebb- Haragszol a csók miatt?
Már a hangszínéből egyértelmű volt, hogy nem gondolta komolyan a kérdést. Nemleges választ várt, de nem kaphatjuk meg mindig, amit akarunk. Ren szembenézett vele, ismét zavaróan közel álltak egymáshoz.
-Talán. -vetette oda hanyagul.
Hangja szinte már kihívó volt. Juuzen kajánul mosolyodott el.
-Nekem sem tetszik, hogy megzavartak... -súgta a fülébe.
Ren lehajtott fejjel igyekezett eltolni magától a fiút. Több-kevesebb sikerrel.
-Miért menekülsz?
-...
-Nem ezt akartad?
Ren bizonytalanul nézett a szemébe.
-Nem tudom...
-Akkor majd én tudom helyetted is.
Juuzen észrevette, hogy a fiú egyre idegesebb így egy, a homlokára adott csók után elengedte. Percekbe tellett mire megkomolyodtak és újra képesek voltak a kiképzésre figyelni. Ott ültek egymással szemben, mint mester és tanítvány.
-Jól van. Mutasd meg mit tudsz. -kezdte Juuzen.
"Eddig tartott a komolyság..."
-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. -vetette fel Ren.
A fiú kérdőn nézett rá.
-Miért is?
-Nem hiszem, hogy akarom látni a gondolataidat...
"...pláne, ha velem kapcsolatosak."
Juuzen jóízűen nevetett fel.
-Megöllek!
Mély levegőket véve nyerte vissza nyugalmát. Alig bírta ki, hogy ne nevessen fel újra.
-Közel jársz hozzá. Nyugi, semmi 'olyat' nem fogsz látni. -megköszörülte a torkát- Nem mintha hagynálak szabadon kutakodni a fejemben.
-Jó. -egyezett bele végül.
Kezét a szokásos módon fejmagasságba emelte és igyekezett áttörni Juuzen akaratának vaskapuit. Percekig ült ott, hadakozva az elme erejével, de hiába. Nem látott semmit, a fiú pajzsa tökéletes volt. Feszültsége egyre csak nőtt. Úgy érezte magát, mint a kitörés előtt álló vulkán.
-Te jössz! -adta fel.
-A múltkor dühös voltál mikor...
-Ne olvass bennem! -szögezte le ismét a fiú szavába vágva- Csak mutasd meg, hogy csinálod.
-Hatalmas benned az erő Ren, de nem vagy képes kihasználni. A fizikai erő fontos a csatában, de itt felejtsd el. Nem fog segíteni. Ahogy a harag és düh sem. A sötét oldal eszméje, hogy ez segít, de tévednek.
-Miért becsmérled? Te is közénk tartozol, ne beszélj úgy, mint egy jedi!
A fiú elmosolyodott.
-Valóban nem vagyok jedi, de sith sem. -jelentette ki- A két tábor küszöbén állok a félhomályban, így látom meg a helyes utat.
Baljós némaság telepedett rájuk, amit ezúttal Ren tört meg.
-A Legfőbb Vezér tudja ezt?
-Akkor már halott lennék, nem gondolod? -gúnyolódott- Jól játszom a szerepem.
-Megnyugtató...
-Csak nem aggódsz értem, Kylo Ren?
Nem érkezett válasz. A fiú pedig egy mosoly keretében folytatta az okítást.
-Az első -és legszembetűnőbb- gond, a karod. A nagyobb tárgyak mozgatásánál, a lézernyalábok hatástalanításánál rendben van, de ilyenkor nem kell. Ezzel afféle hidat képezel önmagad és a célszemély között.
-És?
-Nem csak a magad hasznára. -magyarázta- A lány még tapasztalatlan volt, ezt a hibádat használta ki, hogy olvasson benned.
-De általában...
-Harc közben nincs általában. Van mindig és soha! Az életedbe kerülhet, ha ezt nem tanulod meg. -elhallgatott egy percre- Le kell szoknod erről, és arról is, hogy erőből próbálod kifacsarni mások gondolatait. Finoman ess neki egy ember elméjének, mintha meditálnál. A lélek igen törékeny Ren, vigyázz rá!
A fiú a szemét forgatta, bár valahol elismerte Juuzen igazát.
-Mond csak ki, mire gondolsz.
-Arra, hogy az ellenségeim. Nem jelentenek nekem semmit, mért kéne vigyáznom rájuk?
-Mert ők is emberek és ezzel magadra is vigyázol. De legfőképpen azért, mert én most erre kérlek.
"Mért fontos számodra mások élete? Az ellenségeink élete?"
-Megtennéd ezt értem, Ren?
A fiú mélyen elgondolkozott. Rengeteg kérdés rohant át az agyán.
-Akkor beengedsz?
Kimondta anélkül, hogy észre vette volna. Határozottan nézett Juuzenre, aki lesütött szemmel gondolta át a kérdést.
-Mit akarsz tudni?
Ren a fejét ingatta.
-Mindent.
A fiú félrenézett, de Ren folytatta.
-Te többet tudsz rólam, mint elárulod, igaz?
Bólintott.
-Azt mondtad szeretsz. Akkor nem érdemlek ennyit?
-Kegyetlen vagy Ren. Igaz, hogy tudok rólad ezt-azt, de azt, hogy ki vagy valójában még nem árultad el. Ahogy azt sem, hogy mit érzel...
"Még neked áll feljebb?!"
-A neveden kívül semmit sem tudok rólad. -tört ki belőle.
-Ez azért nem igaz. -kezdte- Láttad már mire vagyok képes, tudod, hogy nem vagyok se jedi se sith. De ami fontosabb, tudod, hogy mit érzek irántad.
-Honnan is tudhatnám...
-Szeretlek, Ren. Szeretem azt a határozott, erős férfit, aki vagy.
-Ne mond ezt. -hajtotta le a fejét.
-Mit érzel irántam?
-Hagyj!
-Olyan nehéz válaszolni?! Mért csókolsz vissza? Mért nem löksz már el?
-Elég!
-Akkor mondj valamit! Nézz a szemembe és mond, hogy gyűlölsz!
Ren haragja ismét kihatott a környezetére. Erejével taszította el a fiút. Hevesen indult vissza a romok felé és bár biztosra vette, hogy Juuzen majd megállítja, nem ütközött ellenállásba. Bevágta maga mögött az ajtót. Elvágódva az ágyon átölelte párnáját. Az ablakban Caryna jelent meg. Lassan a fiúhoz merészkedett és vigasztalón bökte meg csőrével. Most először jött ennyire közel. Ren végre megérinthette.
-Mért csinálja ezt? -beszélt hozzá- Idegesít...
"Még magamnak sem tudom megmagyarázni, mit érzek... mit kéne mondanom?" A kis lény kényelembe helyezkedett a párna mellett, halk rikácsolást hallatva. Pár perc múlva kopogás riasztotta meg a nyugodt csendet. Ren válasz nélkül hagyta.
-Ren. gyere vissza az udvarra!
A fiú hangja gyengéd volt, de hiába, nem kapott választ.
-Ren, kérlek!
Egyértelmű bűntudat volt a hangjában, de a fiú nem felelt. Juuzen végül benyitott.
-Nem mondtam, hogy bejöhetsz! -rivallt rá mozdulatlanul.
-Ahogy semmi mást sem. Gyere vissza.
Ren eleinte csak Carynát bámulta, majd átszólt a válla felett:
-Menj innen. -hangja teljesen nyugodt volt.
De a fiú nem tágított. Közelebb lépett az ágyhoz, amivel kihúzta a gyufát.
-Menj már! -kiáltott felülve- Látni se akarlak!
Ren lehúnyt szemmel igyekezett megnyugtatni magát, de jól tudta ez nem igaz. Mégis Juuzen mellett furcsa érzései támadtak. Az ágy rugója megnyikkant, ahogy a fiú leült. Homlokát Renéhez nyomta mélyet sóhajtva.
-Olvass bennem!
Egy percig elgondolkozott, de döntött. "Tudni akarom." Ezúttal nem volt gát. Juuzen teljesen megnyitotta elméjét. A fiú először egy gyermekkori emlékhez nyúlt vissza. Látta a fákkal szegélyezett falut a hegyek között. Szinte a bőrén érezte a szél simogatását. A tisztáson három gyerek tanult épp egy jedi mestertől. Ren azonnal felismerte a kék bőrt és a piros, vibráló szemeket. Akkoriban még sokkal hosszabb haja volt. Az emlék váltott. Egy családi vacsora képe került elő. A jedi mester az édesanyja volt. Boldognak tűntek Rent pedig egy ismerős érzés kerítette hatalmába. Eszébe jutottak a szüleivel töltött napok, mielőtt Lukehoz került volna. De az emlék ismét megváltozott. Az eddig csodálatos, virágzó táj most tűzben égett. Rohamosztagosok lepték el a falut. Az utcán felnőttek és gyerekek holttestei hevertek. Ebben a pillanatban halt meg ő is. Juuzen anyja sikoltás kíséretében zuhant a földre. Már csak Ő maradt. Az ajtóban ekkor ismerős alak bukkant fel, Snoke. "Erős. Lehet mire használni... Hozzátok a hajóra!" Az emlék egy sokkoló hangjával feketedett el. Nem jöttek elő újabb képek. Ren lassan kinyitotta szemét és megpillantotta Juuzen nedves arcát. Sírt, legalábbis könnyezett. Meglepte a látvány.
-Jól vagy? -tért vissza nyugodt hangszíne.
-Nem igazán. -erőltetett magára mosolyt.
Ren -maga sem tudta miért- magához ölelte a fiút. Karyna ismét rikácsolt, szárnyaival vadul csapkodva. A fiú megsimította a fejét.
-Semmi baj, Caryna. -nyugtatgatta.
A kis lény az ablak felé fordult, majd kettesben hagyta a fiúkat. Szemük ismét egymáson állapodott meg.
-Láttad, amit akartál?
"Juuzen..."
-Sajnálom, nem tudtam...
-De most már tudod. Még haragszol?
Ren közelebb hajolt, a fiú pedig meglepetésében azt se tudta, miként reagáljon. Érezte, hogy a gát ismét a helyére került, most már nem lesz képes belépni a fejébe, pedig volt mégy egy dolog... "Hátha..." Elhatározta, hogy ezt még akkor is kiolvassa belőle. A következő pillanatban megcsókolta Juuzent. A meglepett fiú ledermedt, de Ren nem fogta vissza magát. "Csak ma, csak most... had élvezzem ki!" Szenvedélyes csókká fokozódott. Ren karjai a fiú vállára nehezedtek. "Most..." És valóban, Juuzen elméje ismét megközelíthetővé vált. A fiú igyekezett észrevétlenül a legmélyére hatolni. "Mit érzel irántam?" Kellemes érzés járta át, valamint olyan összevisszaság, amit a saját fejében is tapasztalt. "Szeretlek." Ezt hallva visszatért a valóságba. A csók még nem ért véget, de nem is akarta... még egy kicsit. Juuzen keze végigcsúszott a hátán. Belekapaszkodott a felsőjébe. Ren nem tudta megmagyarázni az érzést, ami átjárta. Mégis úgy szorította magához a fiút, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetné. Ugyanakkor meg is rémült. Ez az új, mindent elsöprő érzés ijesztő volt. Lassan már egymáshoz simultak. Ren arra eszmélt fel, hogy Juuzen finoman ellöki magától. Hevesen kapkodták a levegőt és Ren ráeszmélt mit is művelt. Érezte, hogy arcát elönti a pír. Hirtelen azt se tudta mit mondjon.
-Sajnálom... -nyögte ki végül Juuzen.
"Mit?" rohant át az agyán a gondolat "Nem csináltál semmi rosszat." Ekkor a szeme sarkából észrevett valamit. Zavarában elfordította a tekintetét. A fiú felkelve az ágyról az ajtó felé indult. Még feszült volt a légkör a szobában.
-Fél óra múlva gyere vissza az udvarra! Szeretnék mutatni valamit.
-O-Oké.
Ahogy a fiú után becsukódott az ajtó Ren elvágódott az ágyon. Ismét magához húzta párnáját. "Mért olyan édes a csókja? ... Tényleg vonzódok hozzá?" Bár Juuzen elméje őszintén vallott érzéseiről, testi reakciója is elég egyértelmű volt.  Már a gondolat is zavaró volt, de Renre is hasonló hatást gyakorolt a dolog. Kényelmetlenül fetrengett az ágyon. "Francba!" Nem akart magához nyúlni, a gondolat is megalázó volt. "Vajon Ő megteszi? ... Rám gondol majd...?" Ezek a gondolatok csak még jobban felizgatták. "Ne már!" Végső elkeseredésében keze az ágyékára csúszott. "Mi történik velem?" Magában nyögött, ahogy a nadrágjába nyúlt. Bizonytalanul kezdte, hisz kora ellenére ez volt az első ilyen alkalma. Lassan egyre jobb érzéssé vált. "Ha megteszi... Juuzen... ugye rám gondolsz közben?" Elfojtott nyögései miatt egyre jobban szégyellte magát, de már nem tudott megállni. Ráharapott a párnájára. "...Juuzen...!" Elérte a határait. Megalázó érzés futott végig rajta, ahogy kielégítette magát, mégis... vágyott erre. Az érintésre és erre a kegyetlen mámorra. "Ebbe belepusztulok... de akkor is, érezni akarlak..."






IV. fejezet

A fiúk aznap már egyáltalán nem találkoztak. Minden csendes volt, már-már unalmas. Egészen addig a visszatérő álomig. A sötét folyosó, a pislákoló lámpák és Han Solo... Ren már alig merte lehunyni a szemét. Egyik rémálom követte a másikat. Csak nappal lelt békére.
Másnap ismét Caryna hangjára ébredt. Rekord idő alatt szedte össze magát és már lent is volt az udvaron. Legalábbis ő. Juuzen helyett egy klón várta.
-Jó reggelt, uram! -köszöntötte- A fiatal mester azt üzente kezdje el nélküle, de sietni fog.
Ezután távozott. "Fiatal mester... tényleg ilyen erős lenne?" A fiú végül letelepedett egy kőre és meditált. Megemelte a körülötte lévő köveket. Eszébe jutott a Luke tanítványaként töltött idő... nyugtalanná vált, a kövek pedig egymást követve hullottak vissza a földre. Mintha újra ott lett volna, hallotta nagybátyja utasításait, tanácsait, majd az édesanyjáét is. Minden ott volt előtte... és nem bírta elviselni. Szeme kinyitásával vetett véget az emlékek áradatának. Ismerős arcot pillantott meg maga előtt.
-Juuzen...
A fiú ott ült a földön vele szemben. Ren észre sem vette, hogy megjött. Valahogy most megnyugtatta a már megszokott mosoly.
-Ügyes vagy! -hangja gyengéd volt- Igazán mélyen elmerültél az erőben... Megijedtél?
-Nem! -vágta rá gondolkodás nélkül.
-Mégis kiléptél belőle.
Ren mély levegőt vett. De az érzés ami körülölelte nem félelem volt... valami megmagyarázhatatlan keveréke a dühnek, bánatnak, magánynak, hiánynak... Észre véve elmélázását Juuzen kezével eltakarta a fiú szemeit.
-Ren, a teljes békét kétféleképpen érheted el. Vagy elengedsz mindent és semmit nem fogsz érezni, ami szinte lehetetlen. -közelebb hajolt- Vagy el kell viselned, hogy mindent érezni fogsz.
A fiúk nyugodtak voltak. "Mindent?" Leeresztette a kezét és visszaült a földre. Fojtatták. Egészen estig, de eredménytelenül. Ren minden alkalommal meghátrált. Végül már be kellett fejeznie... Némán meredt maga elé. "Miért nem megy?" Juuzen egy percre sem hagyta magára. Ott ült, néha felállt kinyújtóztatni a tagjait, mégsem ment el. Nem is mondott semmit. Nem is csinált semmit.
Napokig gyakorolták ezt, mégsem sikerült. Juuzen pedig egyre távolibbnak tűnt. Tisztes távolságot tartott, ami furcsa érzéseket váltott ki a fiúból. Egy hét elteltével személytelenné vált a kapcsolatuk. "Tényleg csak szórakoztál velem..." Ezzel a gondolattal merült bele a meditációba. Ezúttal hihetetlen sebességgel érte el az emlékeit, minden érzésével együtt. "Most ki fogom bírni!" Luke... Anya... Apa... Az erő, ami kitaszította a valóságba még a kőről is lelökte. Arcán egy fájdalmas könnycsepp csordult végig.
-Ren! -sietett oda a fiú- Jól vagy?
Az eleinte néma fiú halkan felelt:
-Nem... Miért nem megy?...
-Mert erőlteted. -letérdelt elé- Nézd, amiket odabent érzel és látsz, mind valóságos, ezért olyan nehéz elviselni. De nem szabad erőltetni, egyszerűen át kell, hogy folyjon rajtad minden.
Felsegítette.
-Talán kicsit pihentessük ezt. Holnap inkább az elmeolvasással fogjuk fojtatni.
Némán bólintott. Semmi ereje nem maradt veszekedni, értelme se sok lenne.
-Pihenj! -fordított hátat- Majd holnap...
A fiút felsőjénél fogva húzta vissza. Juuzen visszafordult. Szótlanok voltak, végül mégis megtört a csend.
-Mit tegyek? -megfogta Ren kezét- Azt akartad, hogy fogjam vissza magam.
"Most mégis..."
-...szükségem van rád. -nyögte ki halkan- De nem így...
-Nem tetszik, ha rideg és távolságtartó vagyok? -arcáról hiányzott a szokásos kaján vigyor.
Ren szó nélkül rázta meg a fejét. A fiú közelebb lépett.
-Tisztában vagy vele mit akarsz, ugye?
Újabb fejrázás volt a válasz. "Talán nem azt amit te... én csak... a régi Juuzent akarom...!" A fiú szájon csókolta. Ren zavarában azonnal eltolta, de Juuzen nem hátrált.
-Hisz ezt akartad, nem?
-N-Nem... -hangja már közel sem volt olyan határozott.
A fiú arcára kiült a megszokott édes mosoly. Melegséget, biztonságot árasztott. "Ez hiányzott."
-Egy hétig fogtam vissza magam...
"Már tudom, hogy a vége nem fog tetszeni."
-...ha azt akarod, hogy megint a régi legyek tégy is érte.
Ren ereiben megfagyott a vér. "Ugye, nem? Kérlek csak 'azt' ne...!"
-"Azt"? -ismételte Juuzen- Ne aggódj, semmit nem teszek, amit nem akarsz.
-Mi? ... Várj, te most olvastál bennem?! -hangja visszatért, de még nem kiabált.
-Végre a régi vagy. -nevetett fel- Igen.
-Ne turkálj a fejemben!
-Sajnálom, csak olyan rémült fejet vágtál, hogy...
-Nem érdekel! -szakította félbe.
-Rendben. Sajnálom. -ismét közel hajolt- Többé nem teszem. Ígérem.
Ren bólintott. "Megint túl közel vagy." De még hátra maradt egy dolog.
-Akkor... -nyelt egyet- ...mit akarsz?
Juuzen végigsimította a fiú arcát.
-Csak egy csókot kérek.
Ennek hallatán -és talán a közelségtől is- Ren zavarba jött. "Semmit, amit nem akarok, mi?" Szemét lehunyva emelte fel arcát. Néma és mély csók volt, amilyen azelőtt soha. "Juuzen..." Rövid sem volt, egy igazi nyelves csók. De véget ért...
-Visszacsókoltál. -jegyezte meg.
-Fogd be! Eredj a dolgodra és holnap már ez az éned fogadjon!
Nevetés tört ki belőle válasz helyett. Integetve távozott. "Újra a régi." Ren is vissza indult a szobájába. Lassan kezdte megérteni mit is érez. "Mindig magányos voltam, soha senki nem értett meg igazán. Most mégis... Most először érzem, hogy nem vagyok egyedül. Ebben a sötét, fájdalommal teli világban, amit magam teremtettem, szükségem van valakire, aki még képes mosolyogni."




III. fejezet

"Elég volt!" esett össze Ren az udvaron. Zihálva terült el a nedves kövön.
-Eddig bírtad? -kiáltott oda Juuzen.
A fiú fejét ingatva igyekezett felállni. Miután sebei ellátása után visszajött más típusú feladatokat kapott. Az állóképességét mérték fel. Kézenállás, fekvőtámasz, felülés és egyéb baromságok. Ren már torkig volt, kimerült.
-Mi értelme ennek? -lihegett- Nemhogy valami értelmeset tanítanál...!
Nehezére esett a beszéd, hisz alig kapott levegőt. De mért? Ennyire kijött volna a gyakorlatból, mióta a Rend Mesterévé vált? Valóba jóval kevesebb ideje volt már gyakorolni, mégis...
-Te csak csináld! Az értelmét majd én tudom. Kelj fel!
Ren minden izma ellenkezett a mozdulatsor ellen. Juuzen végignézve rajta meggondolta magát.
-Tartsunk öt perc szünetet.
Közelebb lépett, hogy felsegítse a fiút, de az elutasította a felé nyújtott kezet. Talpra szenvedte magát, majd a rom falához simult. Kezdte visszanyerni a nyugalmát. A szeme sarkából Juuzenre pillantott. A fiatal nem vette észre, éppen a kis szörnyetegét simogatta. Barátságos mosolya természetesen ott ült az arcán. Ránézésre jó kondiban volt, de egy ilyen helyen mit is lehetne csinálni edzésen kívül. Ren ismét maga elé meredt. A fiú odalépett hozzá.
-Folytathatjuk?
Bólintott, de nem mozdult.
-Mért csinálod ezt?
-Mert a Legfőbb vezér ezt parancsolta. -vont vállat.
-Nem, úgy értem... -nézett a szemébe- ...mért csinálod ezt velem?
Juuzen arcára kaján vigyor ült ki. Közelebb lépett, kezeivel elzárta a fiú menekülési lehetőségét.
-Mit csinálok veled?
-Tarts távolságot! -rivallt rá Ren.
Két kezével tolta hátrébb.
-Megmondtam, hogy nem érdekelsz!
De Juuzen nem tágított, megragadta a fiú csuklóit.
-Igazából, ezt nem mondtad. -nyomta a falhoz- Akkor ki érdekel? -suttogott a fülébe- A tábornok?
-Mi?! Fúj, dehogy!
"Miért mondod ezt?"
-Még nem vetted észre, igaz? Hogyan néz rád...
-Tévedsz!
-Jól tudom, mit érez.
Kezével felemelte Ren arcát, hogy a szemébe nézhessen.
-De jegyezd meg, nem fogom hagyni, hogy hozzád érjen! -hangja határozott és komoly volt.
"Miért?" Végre eleresztette. Hátrébb lépve intett, hogy folytassák az edzést, de a fiú nem mozdult.
-El... elmegyek a mosdóba.
Alig fejezte be a mondatot, már nyoma sem volt. Az épületben keresett menedéket... tulajdonképpen saját gondolatai elől. Amióta találkozott Juuzennel látta rajta, hogy csak játékként fogja fel az életet. Már-már azt hitte nem is képes komoly lenni, de tévedett. "Mért volt olyan komoly? Kizárt, hogy Hux..." És pont Ő. Amióta csak ismerik egymást ellenségek. Soha nem volt egy kedves szavuk se a másikhoz, hogy is érezhetnének bármit is egymás iránt. Mármint a tiszta haragon kívül. "Mi jut eszedbe? Utálom azt a fickót!" Most már tényleg össze volt zavarodva. "Mi a franc folyik itt?!"
Pár perccel később visszatért az udvarra. Nem várt látvány fogadta. Juuzen elemelkedve a földtől meditált, körülötte közepes méretű kövek lebegtek. A formáció hol kör volt, hol csillag... Erre képes a mély meditáció.
-Tetszik amit látsz? -mosolyodott el.
Ren mogorván lépett közelebb.
-Bármit mondok úgyis félre értenéd. -felelte közömbösen.
-Ennyire zavarnak az érzéseim?
A fiú félre nézett.
-Komolyan kérded?
A kövek lassan visszaereszkedtek a földre, Juuzennel együtt. Mosolya ezúttal nem volt az igazi.
-Ha ennyire akarod visszafogom magam.
-Képes vagy rá?
Egy mély sóhaj volt az első válasz.
-Nehezen.
"Hogy-hogy nehezen?"
-Folytassuk inkább. -lépett túl a gondolatain Ren- Mi jön?
A fiú elgondolkodott, majd széttárta kezeit.
-Ez. -vágta rá- Meditálj!
"Ez valami vicc?! Először testileg fárasztasz le, most meg lelkileg?" Juuzen valószínűleg észrevette, hogy a fiúnál elpattant a cérna, mert egyből reagált.
-Gyorsan elfogy a türelmed. Ez nem túl pozitív tulajdonság, pláne a harcmezőn. Meg kell tanulnod megőrizni a hidegvéred.
Ren elhelyezkedett úgy, ahogy még régen tanulta. Kényelmetlen volt a kötelező testtartás és a tudat is, hogy ismét csak egy padavan. A fiú mellé lépett, kezét a vállára helyezte. Ettől megrezzent. "Ne gyere ilyen közel..."
-Tudom, hogy kellemetlen... -halkan beszélt- ...találnod kell egy testtartást, amiben el tudsz lazulni. Ehhez nem elég, ha elég erősen akarod, meg kell találnod a lelki békéd.
Ren kirobbant a fiú kezei alól. Arcán enyhe pír látszott.
-Tudom, hogy kell meditálni nem vagyok már gyerek!
A fiú üvöltött, hangját a romos falak minden irányból visszaverték. Ezt látva egyértelművé vált, hogy ma ez már nem fog menni.
-Rendben. Akkor mára fejezzük be. Pihenj és gondolkozz, mivel kell megbékélned!
Juuzen ezután az erdő felé indult. A fiú hiába nézett utána. Vége volt. Ma már nem folytatják. Lassan indult vissza a szobájába, ahol egyből beborult az ágyba. "Mivel kéne megbékélnem?" De idővel a fáradtság eluralkodott rajta és álomba merült.
Ismét ott járt, azokon a sötét folyosókon. Ezúttal viszont nem volt nála kardja. Útját a pislákoló lámpák fénye világította be. "Nem..." Ott állt. Rá várva. "Nem akarok itt lenni..." "Ben... Ben...!"
Könnyekkel a szemében riadt fel. "Meddig fogsz még kísérteni?" A mellkasa mintha kettészakadna. "Mit vártok tőlem...?" Ezután Juuzen tanácsát megfogadva, keresett egy kényelmes testhelyzetet és összpontosított. "Mit kéne tennem...?"



II. fejezet

Estére Ren végre lehiggadt. Remélve, hogy nem fog összefutni Juuzennel elindult felderíteni a helyet. Lent két klónon kívül üres volt a tér. Egyikük azonnal odafordult:
-Uram, éhes?
A fiú helyett hangos gyomorkorgása válaszolt.
-Megmutatom az ebédlőt.
Némán sétáltak vissza a romokba. A földszinti folyosó végén egy terjedelmes csarnok tárult eléjük. Alig volt bent valami, csupán étkezőasztalok és a hozzájuk tartozó székek. Az egyik asztalnál már pár klón élvezte a vacsorát. A fal melletti asztalon egy nagy kondér frissen elkészült étel várta az éhes szájakat. Mellé tányérok és evőeszközök voltak kikészítve. Ren továbbra sem szólt semmit. Szedett magának, majd egy teljesen üres asztalnál foglalt helyet. Elég közel ült, hogy hallja a szomszéd asztalnál ülők beszélgetését.
-Megint kiment.
-Csodálod? Azért remélem reggelre visszajön.
Ren maga elé meredve fontolgatta miről is beszélhetnek. Miután végzett újfent a szobája felé vette az irányt, de a lépcsőfordulóban visszafordult. Egy hatalmas mennydörgés kíséretében leszakadt az ég. Óriási vihar kerekedett pillanatok alatt. A fiú az ajtóban állva figyelte az esőt. Az erős szél könnyedén játszott a fák lombozatával. Az égből letörő villámok ezer irányba ágaztak el. A nyugati szárny aljában két klón jelent meg, de ők nem a vihart fürkészték. A távolban elterülő erdő felé meredtek. "Vajon mit keresnek?" Nem látszott semmi, csupán a táncoló fák. Ren még pár percig állt ott. Magával ragadta a természet féktelen ereje, valamint az eső mámorító illata. De tudta, hogy reggel egy teljesen újfajta edzés vár rá... egy teljesen hülye emberrel. Tudtán kívül megérintette az ajkát... Nem akart újabb meglepetéseket. Visszatért a szobájába, hogy kipihenhesse magát.
Álmában sötét folyosókon bolyongott. Egyetlen fényforrását kardja jelentette. Ahogy haladt előre a végtelen útvesztőben szembekerült valakivel. Azonnal felismerte... ősz haj, nyúzott dzseki... "Apa..." Han gyengéd mosollyal az arcán közelebb lépett. Megsimogatta fia arcát pont, mint akkor... "Szeretlek Ben..."
Vad zihálás közepette riadt fel. A vihar odakint nem csitult, a villámok beragyogták az egész szobát. A fiú arcán apró könnyek csordultak le. Mellkasa szorítani kezdte és már nem bírta tovább. Előtörtek az érzései. Szégyellte magát mégsem bírta abba hagyni a sírást. Összegörnyedt, mint kiskorában és hagyta, hogy az eső elnyomja a hangját.
Reggel valami furcsa hangra ébredt. Erősen ellenkezett a kelés ellen, de nem volt mit tenni. Minél hamarabb fejlődik, annál hamarabb itt hagyhatja ezt a bolygót. Az idegesítő hang viszont nem halkult. Mogorván az ablak felé fordult és egy addig még sosem látott élőlényt pillantott meg. Egy szürkés-lilás gyíkszerű lény bámult rá hatalmas sárga szemekkel. Fekete, éles csőre majdnem akkora volt, mint a feje. Ahogy izmos kis karjait megrázta egy pillanatra kivillant alóluk a sötétszürke hártya. "Tehát repülni is tudsz." Ismét elkezdte azt az idegesítő vinnyogást.
-Hallgass már! -vágta oda a párnáját Ren, de a lény csak odébb ugrott és fojtatta.
Addig nem is hagyta abba, míg a fiú fel nem kelt. A teljes világfájdalommal az arcán kezdett öltözni. A kis lény végig ott állt az ablakban és figyelt. Rennek valahol megtetszett ez a kis furcsaság. Közelebb lépett, hátha meg tudja fogni. Tévedett, a kis vakarcs megcsípte.
-De makacs vagy. -bámulta- Miféle lény vagy te...?
A következő idegölő vinnyogáskor észbe kapott és amilyen gyorsan csak tudott lerohant az előtérbe. Elég kellemetlenül érezte magát, ismét abban a ruházatban, de túl akart esni a dolgon. Lent Juuzen már várta. Kipihent volt és magabiztos, bár haja sokkal csapzottabb volt előző nap. Talán megázott tegnap a viharban. Valami dalt dúdolgatva épp magvakat szórt a kezébe.
-Jó reggelt. -vette észre.
-...Reggelt! -válaszolt Ren halkan.
A fiú elégedetten mosolygott.
-Több a semminél.
Ren kérdőn nézett rá, de Juuzen csak legyintett. Az ég felé nézve elkezdett énekelni. Ren nem ismerte fel a dalt, és bár sose vallotta volna be tetszett neki. A szöveg, a ritmus és Juuzen hangja is. Mikor abbahagyta, újra az az idegesítő vinnyogás hallatszott. Az előbbi furcsa lény elegánsan szállt a fiú vállára és a kezébe kiszórt magokat kezdte csipegetni. Juuzen a kis lény fejét simogatta.
-Ügyes voltán, Caryna.
-A tiéd? -kerekedett ki Ren szeme.
-Igen. Édes, igaz? -ezt hallva a kis jószág dörgölőzni kezdett.
-Irritáló hangja van...
-Majd megszokod. -nevetett fel.- Kezdjük. Mond el, mik az erősségeid és mik a gyengéid?
Ren egy pillanatra hűvös ábrázatot vet fel, mégis elgondolkozott a kérdésen.
-Mások elméjében könnyen tudok olvasni, tudok bánni az erőmmel és a kardommal is.
Elhallgatott, tudta, hogy vannak gyengéi, de nehezére esett megtalálni és kimondani őket. Bizonytalanul nézett a fiúra, remélte ő majd összeszedi helyette. Juuzen vett egy mély levegőt.
-Az első lépés, ha elismered a hibáidat, mert csak utána tudod kijavítani őket. -megvakarta a fejét- A dühkezelés nem az erősséged. Kardforgatás terén is van még hova fejlődnöd. A másokban való olvasást még csiszolni fogjuk, de összességében menni fog. Ahogy láttam nagyon kitartó vagy, szóval, ha megtanulsz bízni bennem és hallgatni rám gyorsan végzünk.
-"Bízni benned..." -ismételte Ren gúnyosan.
-Túl sokat kérnék vele? Látom nem tudtad túltenni magad a tegnapin.
Ren nem felelt, félrenézett. Valamiért képtelen volt a fiú szemébe nézni.
-Akárhogy is, ha tovább akarsz lépni hallgatnod kell rám.
-Rendben.
"Lehetetlent kérsz azzal, hogy bízzak benned."
-Akkor kezdjük egy kis fizikai edzéssel.
Arrébb lépett és a háta mögött álló kőfal felé biccentett.
-Mászd meg ezt.
-He?
Ren egy pillanatig csak állt ott, de Juuzen nem gondolta meg magát.
-Rajta nagy fiú. Nemcsak az elménket kell edzenünk, hanem a testünket is. -kacsintott- Addig nem lépünk tovább, míg adott időre meg nem tudod mászni.
"Ne szórakozz velem!" Elszántan igyekezett felkapaszkodni a még nedves köre. Alig talált fogást rajta. Céltudatosan haladt felfelé, de egy kérdés mégsem hagyta nyugodni. "Mennyi az a megadott idő?" Testébe folyamatosan belemart a fájdalom, ahogy sebei apránként felszakadtak. De már nem volt messze a cél. Figyelmen kívül hagyta teste figyelmeztetését és egyre türelmetlenebbül mászott feljebb. Nem kellett volna kapkodni. A lába lecsúszott a szikláról, karja pedig nem talált biztos fogódzót. "Francba!... Ha nem tudok megkapaszkodni..." Már nem sok választotta el attól, hogy összetörje mindenét, mikor hirtelen megállt. A talaj fölött pár centivel. Letette a lábát, mintha csak az ágyból kelne ki és lehuppant a földre. Juuzen állította meg. Ren még zihált, átkarolta sebeit. Keze azonnal véres lett. "Ki kell cserélnem a kötéseket." A fiú közelebb lépett.
-Jól vagy?
Kezét Ren inge felé emelte, de a fiú elutasította és bólintott.
-Had nézzem!
Finoman lehámozta magáról a ruhákat, bár felszisszent közben. Juuzen karon ragadta és a nyugati szárnyba vezette. Egy apró orvosi szobába.
-Vetkőzz és ülj fel oda!
Ren vonakodva teljesítette ezt. Karjait maga előtt tartva próbált valamiféle pajzsot formálni.
-Egyedül is meg tudom csinálni! -kelt ki belőle.
-Igen tudom. De az én hibám, mert elfelejtettem, hogy sérült vagy.
Juuzen óvatosan kezdte leszedni a sebeket borító kötést. A fiú egyre kellemetlenebbül érezte magát. "Menj innen... Ne nyúlj hozzám....!" Bár nem tudta pontosan mit is érez.
-Ren... -zökkentette ki a gondolataiból- Ennyire felhúz, ha megérintelek?
"Túl közel vagy..." Bár kiabálni akart, nem jött ki hang a torkán. Megint csak teste mozdult. Egy hatalmas pofon érte Juuzent. A fiúk egy pillanatra megszeppentek. Ren igyekezett minél határozottabb képet vágni, hogy a fiú felfogja végre az üzenetet.
-Pff... -ismét ott ült az arcán a mosoly.
Kezével finoman megérintette a pofon helyét és csak ennyit mondott:
-Ezt "igen"-nek veszem.
-Kifelé! -kiáltott rá Ren- Tűnj innen!!
Juuzen egy néma bólintással elhagyta a helyiséget. "Mit művelek?" A fiú újrakötötte sebeit, majd mindent úgy hagyva ahogy volt, visszament az előtérbe. Nem lépett elő azonnal, habozott, tudta, hogy itt van. Szembe kellett nézni vele, hátra hagyni ezt a gyerekes viselkedést, amit azelőtt még sohasem tanúsított.
I. fejezet

Az ablakból láthatóvá vált a cél. Egy apró, kék bolygó. Ez volt a Sennor. Ide száműzik míg eléggé fel nem készül. Ren lassan, de biztosan felöltözött, bár sebei igencsak gátolták a mozgásban. Az ajtóban ismerős alak tűnt fel.
-A Legfőbb vezér hívat. -mondta közömbösen.
A fiú egy szót sem szólt, csak bólintott. Szigorúan háttal állt neki, nehogy észrevegye arcán a fájdalom jeleit. Amint elkészült a parancsnoki híd felé vette az irányt, ahol mestere várta. Ekkor már megkezdődött a leszállás.
-Itt fogsz tanulni egy korábbi tanítványomtól. -mondta- Erősebb, mint látszik, úgyhogy gondold meg, mit teszel!
-Igenis.
Hangja határozott volt, legbelül mégis vegyes érzelmek tomboltak. Egy romos templomféle mellett szálltak le. Snoke maga kísérte el tanítványát a régi, köves úton. Hűvös volt, az ég teljesen elborult, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna. A romok közül emberek léptek elő, teljesen egyforma arcuk és termetük árulkodott származásukról. "Klónok..." Látván a Legfőbb vezért tisztelegtek. Végül elérték az út végét, egy repedezett, ódon kőfalat, mely egykor talán a templom díszes kapuja lehetett. És ott volt Ő is. Sötét ruhát viselt, hagyományosat, mégis megjelenése  eltért a várttól. Kék arcát élénk piros szemei ékesítették, csak úgy sütött róla a magabiztosság. Megjelenése egyértelműen besorolható volt, egy chiss. Tisztelettudóan hajolt meg mestere előtt. Snoke a mellette álló fiúra mutatott.
-Ő itt Kylo Ren. A gondjaidra bízom!
-Megtisztelsz.
Közelebb lépett és a kezét nyújtotta:
-Juuzen vagyok.
De Ren meg sem mozdult. Továbbra is távolságtartó maradt. De ezúttal nem sikerült félelmet keltenie. Juuzen visszahúzta kezét, végigmérte a fiút és felnevetett.
-Jól van hercegnő, majd köszönni is megtanulunk. - bár ennyi is elég lett volna, még hozzátette- Hát nem egy Darth Veder.
-Te kis...!- ugrott volna Ren, de mestere megállította.
Háta mögött határozott nevetés hallatszott.
-Hux!- üvöltött hátra a fiú.
A férfi egy furcsa mosoly kíséretében abbahagyta. Snoke ismét megszólalt:
-A tábornok pár emberrel itt marad, arra az esetre ha...
-NEM. -szakította félbe Juuzen- Bocsáss meg mester, de csak útban volnának. Nem érek majd rá velük is foglalkozni.
Egy percnyi csend után a Legfőbb vezér bólintott. Intésével jelzett a katonáknak, hogy szálljanak vissza a hajóba. Hux tétovázott. Vetett egy barátságtalan pillantást Juuzenre, majd Renre és távozott. Snoke is elindult vissza, de még egyszer hátra fordult:
-Tájékoztass mindenről!
-Természetesen. -hajolt meg.
Amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt a hajó az űrben. Ren viszont maradt. Egy idegen és barátságtalan borongós vidéken... de legalább Huxtól megszabadult...mégis...most annyi minden keringett a fejében, nyugalomra lett volna szüksége, de azt nem kapott...
-Gyere.- törte meg a csendet ifjú mestere- Megmutatom a szobádat.
A keleti szárny felé indultak, bent igen nagy meglepetés fogadta Rent. A romok csak kívülről voltak ódonok, belül felújított berendezés és robbanásbiztos falak álltak. A második emeleten a folyosó közepén egy sötét acél ajtó rejtette a szobát. Fakó falak, egyszerű berendezés. Ruhásszekrény, komód és ágy.
-Hol van a kommunikációs felszerelés?
-Máshol. -felelte egyszerűen- Öltözz át! -mutatott az ágyon lévő összehajtott ruhákra- Míg itt vagy csak ezeket viselheted, a saját cuccaid süllyeszd el a szekrénybe!
Ren barátságtalan vagy inkább bizonytalan arccal állt a szoba közepén.
-Gyere le, ha kész vagy. Nem kell sietni...
Ezzel magára hagyta. A fiú úgy döntött elfogadja a kihívást, végigcsinálja. Erőssé fog válni, amilyen a nagyapja is volt. Az ágyra kikészített ruhát vizsgálva azonban egy kellemetlen érzés járta át. Barna, a jedi hagyományoknak megfelelő viselet volt. Jól ismerte, hisz régen volt hasonló ruhája. Az ágyra vágta és a fiú után viharzott.
-Mit jelentsen ez?!
Gallérjánál megragadva a falhoz szorította Juuzent.
-Mire gondolsz? -arcán édes mosoly ült.
-Egy jedi egyenruha? Ne szórakozz velem!
-Megvan az okom rá, hogy azt adtam, szóval vedd fel! Ó, és csak, hogy tudd nem ez a szórakozás legjobb módja... -megragadta Ren karját és közelebb rántotta magához- ...hanem ez.
A fiú már nem kiabált, Juuzen csókja elhallgattatta. Egy perci azt se tudta mi történik, amint azonban újra tudott gondolkodni, minden erejével ellökte magától. Kezét a szája elé emelte. Fülei végén látszott a pír.
-Mi...mi...?
Juuzen továbbra is csak mosolygott.
-Hogy merted?!
-Ugyan már, csak egy csók volt.
-Csak?! Nem tűnt fel, hogy férfi vagyok?!
-Na és? -lépett közelebb- Tetszel.
Mintha megállt volna a szíve, teste mégis azonnal reagált. A vörös fénykard alig egy centire lehetett Juuzen nyakától.
-Mondtam, hogy ne szórakozz velem!
-Eszemben sincs.
Hangja magabiztosan csengett. De ő maga is az volt. Kezét a kard felé nyújtotta, de nem a markolathoz. A sugárba nyúlt bele, rezzenéstelen arccal. Mégsem az történt aminek kellett volna. A fénykard nem ártott neki, a tenyere vonalában megszakadt. Rennek földbe gyökerezett a lába. Még sosem látott ilyet azelőtt. Juuzen kihasználta a helyzetet és elvette a kardot. Odébb hajította, míg a fiút a falhoz rúgta. Egy kezével ott is bírta tartani, persze ehhez a még be nem gyógyult (most talán fel is szakadt) sebek is hozzájárultak. Ismét az a kedves mosoly...
-Komolyan mondtam, tetszel.
Ezzel elengedte.
-Ne aggódj, mindent meg fogok tanítani, amit tudok. Holnap kezdjük, ma inkább ismerkedj a hellyel.
Ren feltápászkodott és visszaindult a szobájába. A fénykardját viszont nem bírta fölvenni, a fiú megelőzte.
-Ezt majd megőrzöm én. Magad is láttad, nem mész vele sokra.
Juuzen arcán megint ott volt a vigyor. A fiú ezt már nem bírta elviselni és az új helyén keresett menedéket. El se tudta képzelni mi vár itt rá... "Mi járhat a fejében?" Az ágy szélén ücsörögve is látta azt a mosolyt... idegesítette, mégsem bírta kiverni a fejéből.

My answers:

1 What do you usually use to draw / to make art?
-Paint, pencil ... sometimes even chalk it...
2 Do you have an idol? Who?
-Magnus Bane Heart 
3 Are you superstitious?
-Yes very much...
4 Cucks or Vans?
-Cucks...
5 Do you have a fave quote? If so, tell me ^^
-"La shai'a waqi'on motlaq bal kollon momken" --> "Nothing is true, everything is permitted."
6 Have you ever done something forbidden / dangerous ? Tell me.... ♥
-I can't remember... Wink/Razz 
7 What's your fave day of the week? Why?
-Friday is the end of it at school.....although on Sunday it will come out with new webcomic page La la la la 
8 Fave couple? (or character in main)
-Joa x Dylan...... (Simon x Jade-> own character) Love

9 What makes you cry?

-The slow emotional death...Waaaah! 
10 Red hair or blonde?
-Red, like me
11 Action/Sci-Fi/Romance/Crime Which?
-Action
12 What's your eye color?
-Brown
13 Do you like horror movies? If so, which is your fave?
-I love them Heart  The Conjuring...

My questions:
- Do you have any pets / if so what?
- What is your favorite time of year?
- Shoulder bag or backpack?
- Think about Friday the 13th?
- Play video games / if so what?
- Favorite color?
- What kind of music are you listening to right now?
- What's the first thing you think about Hungary?
- Hot dog or hamburger or pizza?

InnocenceOfOurHearts
ZombieComboFans
If you feel like calm fill in ^.^