literature

A va'ros szive: 4. re'sz - Byron

Deviation Actions

0 Comments
794 Views

Literature Text


 A város szíve
4. rész - Byron



Vasárnap éjjel nem akartunk portyázni, mert másnap Havanna kivételével mindannyiunknak iskola volt, és sem kedvem, sem erőm nem volt délnél korábban felkelni. Az ágyamon heverve azon gondolkoztam, mivel üssem el ezt a rövid és érdektelen napot, és eszembe jutott, hogy Bálint a múltkor mesélt egy sorozatról, aminek Hannibal a címe, és szerinte egész érdekes. Arra már nem emlékeztem, miről szól, de úgy döntöttem, ma egész nap azt fogom nézni, pizsamában, ki sem bújva a takaró alól, ám amikor bekapcsoltam a laptopom, muszáj volt megváltoztatnom a terveimet – rengeteg lelkes üzenet várt ugyanis Helgától.
Mindenekelőtt átküldött két térképet, egyet a téli, egyet a nyári észlelésekről, és első ránézésre igazam lett, tényleg sejteni lehetett, hogy a középpont valahol az Astoria-Deák tér-Oktogon-Blaha közé esett, bár más talán pontosabban is meg tudta volna mondani. Elküldte még a bejelentő oldalak linkjét, és néhány hírt innen-onnan, például egy vízbe fulladt lányt Csepel környékén, vagy emberek eltűnését, amik szerinte észlelések, vagy legalábbis gyanús esetek voltak.
– Te mikor alszol? – kérdeztem tőle cseten.
– Az alvás nem az én sportom – felelte, és tovább bombázott a linkekkel és fájlokkal, amikben az elmúlt egy év kutatásának eredményei voltak.
Az egész délutánom ezek olvasgatásával ment el, miközben Zoli, Bálint és Gergő Counter Strike-oztak a szomszéd szobában. Azon kívül, amit elmondott, nem sok új tudtam meg belőlük, legfeljebb annyit, hogy Helga sokkal megszállottabb volt, mint először hittem.
Már legalább a századik szűkszavú rendőrségi jelentést olvastam, amikor Helga írt valamit, ami végre nem eltűnésről és halálról szólt:
– Mit csinálsz este?
– Azt hiszem, sorozatot fogok nézni egy üveg sör társaságában.
– Bllsht. Menjünk inkább a leszűkített területre!
– Nem úgy volt, hogy holnap iskolába mész?
– Másodlagos.
Nem kérettem magam többet, összedobáltam a legszükségesebbeket, és amikor izgatottan feltéptem az ajtót, majdnem fellöktem Bálintot, aki ránézésre éppen azon töprengett a folyosón, hogy hogyan kopogjon be hozzánk, ha egyik kezében egy tál popcorn, a másikban egy tál ketchup van.
– Hova mész? – kérdezte, nem tudtam eldönteni, hogy ijedt volt a hangja, vagy nyafogó. – Reméltem, hogy megnézhetünk együtt pár részt…
– Sajnálom, de közbejött valami.
– A csaj? – kérdezte, békülékenyen.
– Aha.
– A vámpírvadász? – Mostanra már vigyorgott, de azért sejtettem, hogy belül csalódott. Szerencsétlen, nem rémlik, hogy megígértem volna neki, hogy együtt filmezünk, de mostanában a rendszertelen alvás miatt nehezen tudtam koncentrálni, szóval az, hogy nem emlékeztem, semmit nem jelentett.
– Igen, vele. De ne haragudj, nekem most komolyan rohannom kell… de bepótoljuk, jó? Ígérem. Vagy tudod, mit? Nézzétek meg az évad első pár részét Zolival, én meg majd behozom, és csatlakozom.
Nem figyeltem a reakcióit, nem érdekelt. Persze sajnáltam egy kicsit, de ez messze nem volt olyan erős érzés, mint az izgalom, hogy közelebb kerültünk a vámpírok fészkéhez.
Az úton végig arról fantáziáltam, hogy milyen lesz majd, ha tényleg megtaláljuk a fészket, hogy vajon hányan lesznek, és hogy néznek ki. Hogy milyen lesz végre Valentin szemébe nézni, és hogy vajon elég erős leszek-e, hogy segítsek Helgának bosszút állni rajta.
Volt egy olyan érzésem, hogy a válasz „nem”.

A találkozót a Deákra beszéltük meg, és én értem oda hamarabb. A templom előtti kis tér közepén most is ott állt a szájharmonikázó hippi, de a nő, aki eddig minden alkalommal a lábai elé kuporodva aludt, most nem volt sehol, csak a koszos fehér suba maradt, rajta pedig egy csomózott karkötő, mint egy vásári árus egyetlen portékája. A dal, amit a hippi fújt, most jóval lassabb, szomorúbb volt, mint máskor, egyből felismertem, hogy ez a gyász zenéje.
– Ma hajnalban történt – szólt Helga hirtelen mögülem. Összerezzentem, mert nem hallottam, mikor jött ide hozzám, de a pillanatnyi ijedtség gyorsan átadta a helyét valami másnak. – Tűnyomok a karon, sápadtság, izzadás, a rendőrség szerint a nő kihűlt.
– Mint mindig – mondtam.
Helga nem hagyott időt, hogy belemerüljek a jelenet tragikus szépségébe.
– Bármeddig bámulod, nem támad fel. Inkább menjünk.
– Byront nem várjuk meg?
– Nem szóltam neki – felelte szűkszavúan, és már a zebránál járt, mire felocsúdtam, és utána loholtam.
– Hogyhogy?
– Azt mondta, nem ér rá. Meg különben sincs szükségem a többé a társaságára, te sokkal többet tudsz nekem segíteni.
– Komolyan mondod? – kérdeztem, és éreztem, ahogy elvörösödöm.
– Persze. Byron mindig csak loholt utánam, mint egy pincsikutya, és folyton magyarázott a hülyeségeiről, hogy csillagok, meg sors, meg hogy mennyire szerelmes, de egy év alatt egyetlen használható ötlettel sem állt elő. Neked viszont ugyan az a célod, mint nekem, és eszedbe sem jutna kikezdeni velem, mert eleve Lili miatt akarod megtalálni Valentint. Mindenkinek így a legkényelmesebb, nem igaz?
Tévedett, de tudtam, hogy ha megmondanám az igazat, én is Byron sorsára jutnék, ezért csak némán bólintottam.
Először a Deákról az Astoriára mentünk, majd onnan kelet felé végig a Rákóczi úton. Az volt a terv, hogy befelé spirál alakban végigjárjuk az egész leszűkített területet, és ha ma nem is, de előbb-utóbb találkoznunk kell egy vámpírral, aki elvezethet a fészekhez – vagy esetleg olyan szerencsénk lesz, hogy magunktól is megtaláljuk a fészket.
– Valószínűleg egy romos házat kell keresnünk – mondta Helga. – Olyat, ami lakatlannak tűnik, vagy fel van állványozva, mintha éppen újítanák fel.
– De ilyenből rengeteg van.
– Olyan hely kell nekik, ahol senki nem zavarhatja őket, és nem is feltűnő, ha ki-be járnak. Mondjuk egy pincehelység, ami egy társasházból nyílik, vagy egy használaton kívüli mélygarázs…
– Ilyen helyekből is rengeteg van. Inkább vegyük sorra azokat a helyeket, ahol biztos nincs a fészek! – mondtam.
– A Körútra és a Rákóczi útra nyíló házak például kiesnek, oda túl feltűnő lenne bejárni. Nem játszanak a nagyobb kocsmák és szórakozóhelyek, és ezek közvetlen szomszédsága, mert ott félő, hogy részegek betévednek a rejtekhelyre.
– Ez lényegesen csökkenti az esélyes házak számát. – Ezt a területet nem véletlenül nevezték Bulinegyednek, gyakorlatilag nem tudtál úgy elhajítani egy követ, hogy ne egy kocsma, presszó, bar vagy pub udvarára essen.
– Hát igen, körülbelül minden másodikat kilőttük.
– Gondolom azok sem jók, amelyikben sokan laknak – vetettem fel. – Mármint nem tudom elképzelni, hogy működhet egy vámpírfészek titokban az alagsorban, ha fölöttük él nyolc-tíz család.
– Szerintem pont előnyös, ha sokan laknak ott – mondta Helga. – Úgy számoltuk, hogy körülbelül heten vannak, különben már gyanúsan magas lenne a hullák száma. Hét ember nem tűnik fel egy százfős bérházban.
– Egy kicsit sem lenne gyanús?
– De, egy kicsit talán… majd utánakérdezek Sacinál, voltak-e ilyen bejelentések.
– Szóval akkor vagy egy túlzsúfolt, vagy egy lebontásra váró bérpalotát keresünk, amiben vagy ami mellett nem működik kocsma. Gyerekjáték – mondtam, de természetesen nem volt az. Nyilván nem csöngethettük végig az összes roskadozó házat, hogy „csókolom, tessék mondani, laknak vámpírok a pincében?”, a lebontásra váró házak ajtajai és ablakai pedig nagyrészt be voltak hegesztve, nehogy valakik, például vámpírok, illetéktelenül beköltözzenek.
Élveztem, ahogy Helga folyton újabb és újabb érvekkel és bizonyítékokkal állt elő, néha cáfolva, néha bizonyítva a szavaimat, és amikor elértünk a Blaha Lujza télre, azt kívántam, bár soha ne találnánk meg Valentint, és soha nem hagynánk abba a ködös találgatásokat és a végeláthatatlan eszmecserét.
Éppen a hotel előtt jártunk, aminek a faláról démoni vízköpők csüngenek, és azok tartják az utcalámpákat, amikor Helgát valami ciripelő zaj kizökkentette. Megtorpant, és zavartan nézett először az utcakövekre, aztán fel a vízköpőkre.
– Mi történt? – aggodalmaskodott.
– Kapás. – Előhalászta a telefonját, de a mozdulatai görcsösek voltak. – E-mail.
Pötyögött párat a készüléken, majd az arca, mint egy utcalámpa, váltott vörösre, majd sápadt el, aztán a lányból kitört a nevetés.
– Mi az? – kérdeztem, mire megmutatta az üzenetet.
„Az új társadnak olyan íze van, mint egy szűznek.”
– Mi… mi? – Nem fogtam fel azonnal, hogy az üzenet rólam szól, azt pedig már nem volt erőm végiggondolni, hogy ki írhatta. A szégyen érzése olyan, mint a tenger dagálykor: beszippant a hullámzása, és lassan megfulladsz benne.
– Hé, tudod, hány óra hekkelésem van benne? – kiáltás kíséretében Helga kikapta a vészesen remegő kezemből a telefonját. – Ha leejted nekem…
– Mi ez, és ki írta? – kérdeztem száraz torokkal. – És miért? És nem vagyok szűz…
Természetesen hazudtam.
– Ez utóbbi irreleváns. A lényeg az, hogy Valentin tud rólad, és nem tetszik neki, hogy segítesz nekem. És ami Valentinnek nem tetszik, az nekünk, ugyebár, nagyon is előnyös.
– Ezt ő írta? Komolyan? – Hitetlenkedve megnéztem a feladó rubrikáját, ahova az volt írva, hogy „avatottverselomuvesz@gmail.com”. Ez ismerősen csengett. – A felhasználónév egy idézet. – mondtam. – A V mint Vérbosszúból, ha jól emlékszem… „Avatott verselőművész, ki váltakozva játszik vértanút és vétkest, mikor mit rendel a végzet”.
– Nem lepne meg. Tudod, Valentin ezeket a címeket mindig csak egyszer használja, aztán törli a fiókot, nehogy vissza lehessen keresni az IP-címét, vagyis minden levélhez új nevet kell választania. És amilyen kibaszott teátrális, néha olyan neveket talál, amik többet mondanak, mint maga az üzenet. Ez is, nézd meg! A levélből csak annyit tudunk meg, hogy zavarja, hogy velem dolgozol. A neve viszont azt is elmondja, hogy tudja, hogy bosszút akarok állni rajta, és hogy neki ez az egész nem több, mint egy rosszul megrendezett színjáték… – Helga ezután magában hümmögött tovább, ahogy mindig, ha elmélyülten gondolkozott. Lenyűgözött, hogy ezt a sok mindent úgy olvasta ki abból a pár szóból, mint egy nyitott könyvből.
– Ezek szerint már korábban is küldött ilyesmit? – kérdeztem, mire a lány lendületesen továbbindult a Körúton.
– Ó, rengeteget! A legelsőt egy nappal azután kaptam, hogy megtámadott.
Kikereste a mentett levelek közül azt az egyet, ami közel egy éve érkezett, és a kezembe adta a telefont. A feladó bizonyos „valentinesdayspecial@gmail.com” volt, azaz „Valentin-napi különkiadás” angolul.
„Kedves Clarice,
Megrökönyödve értesültem ügyed kimeneteléről, hiszen egyikünk várakozása sem teljesült. Csak annyit tudok tanácsolni, hogy tartsd magad a status quo-hoz, hiszen bármilyen, ellentétes irányú tevékenység káros lenne az állapotodra nézve – bár tudom, hogy a tanácsomat nem fogod megfogadni. Remélem megérted, hogy nem kívánok hozzá sok szerencsét.
Ta-ta. V.”
– Ki az a Clarice?
– Belső poén… nem értheted. Szóval ezt a kórházi ágyban, összevarrt nyakkal, benyugtatózva olvastam először, és szentül meg voltam róla győződve, hogy csak hallucinálok. Később próbáltam válaszolni a levélre, de a rendszer mindig visszadobta a választ, mert a cím már nem élt. Alig egy hónap telt el a következő üzenetig, ami egy „willUBmyvalentine” nevű felhasználótól jött, és egy nagyon ködös bocsánatkérésnek tűnt. Aztán erre két napra egy fenyegető levél „feb14nevercomes” névről. És így tovább a mai napig.
– Szándékosan hergel téged…
– Nem mondod? Még csak titkolni sem próbálja. Amikor a fülébe jutott, hogy keresem, és itt-ott kérdezősködöm utána, csak annyit írt, hogy „várlak”. Viszont amikor összeálltam Byronnal, több oldalnyi szemetet küldött nekem, összehányt idézeteket a Tragédiából, horrorfilmekből, és betegebbnél betegebb posztmodern egzisztencialista drámákból – de még csak utána se kellett néznem, hogy tudjam, mit akar üzenni.
– Féltékeny.
– Nahát, honnan jöttél rá? – Ironizált, én pedig a pillanat hevében majdnem rávágtam, hogy mert tudom, mit érez.
Lefordultunk a körútról, de a Rocktogon felől szűrődő zsivaj nem hatott meg minket, Helga egyre többet mesélt a levelekről. Elmondta, hogy egyszer a közszolgálatin tanuló barátnőjével megpróbálták visszafejteni a küldő IP-címét, de a rendszer Dél-Kaliforniát mutatta földrajzi helynek. Ez azért lehetett, magyarázta, mert valami programmal (bár ezt nem teljesen értettem) körbeküldi az információt a Föld körül, így ha nem törölné a címet, sem lehetne visszajutni hozzá.
– Duplacsavar – mondta Helga tagoltan. – Vagy tripla. Így gondolkozik, a fészkét is így rejtette el, az áldozatokat is így választja ki, és ezért teljesen kizárt, hogy valaha lebuktassa őt bárki is.
– Kivéve téged – tettem hozzá bizonytalanul, mire végre – végre! – elmosolyodott.
– Természetesen.
Egyáltalán nem érdekelt a válasz önelégült mivolta, csak lubickoltam abban a kétes fényben, amit Helga elméje árasztott magából. Akkor jöttem rá, hogy még soha életemben nem találkoztam olyan emberrel, aki tényleg képes volt logikusan gondolkodni – elvégre bölcsész voltam. A csoporttársaim, a tanáraim, de még a koleszban is az összes emelettársam, Zoli, Bálint és a többiek is alapvetően érzelmi lény volt, mindig azt tették, és azt mondták, amit éppen éreztek, mindig hirtelen felindulásból cselekedtek, talán természetüknél fogva képtelenek voltak felmérni a következményeket, talán nem is érdekelte őket. Emiatt aztán végtelenül kiszámíthatóak és könnyen kiismerhetők voltak.
Helga kecses, sallangoktól és érzelmektől mentes eszmefuttatásai talán éppen azért gyönyörködtettek ennyire, mert alapjaiban tértek el bármitől, ami addig körülvett. Úgy éreztem, hogy ha valaki, akkor Helga lehet az, aki képes véget vetni annak a féléber rémálomnak, ami Lilivel való találkozásomkor kezdődött. Ha azt mondta volna, hogy vámpírok nem léteznek, levezette volna valami bonyolult, matematikai képlettel, én elhittem volna, meghívtam volna egy koktélra, amit nem fogadott volna el, helyette inkább sörözni mentünk volna, és soha többet eszembe sem jutottak volna a vámpírok.
De Helga nem mondott semmit, csak baktattunk végig az Andrássy úton, a gyönyörű kovácsoltvas lámpák alatt. Senki nem volt rajtunk kívül az utcákon. Az idő olyan lassan haladt, mint mi az éjszakában, a lépteink óraketyegésként visszhangoztak.
Aztán Helga hirtelen megtorpant. Azt hittem, megint egy üzenet, de most nem nyúlt a telefonja után, helyette az előttünk magasló kapra mutatott.
– Nyitva van, látod? – mondta.
– Igen.
– Nem lehetne nyitva. Ez nem lakóház – súgta. – Itt csak irodák vannak, és most hétvége van, nem szabadna nyitva lennie.
– Ez mit jelent?
– Derítsük ki.
A biztonság kedvéért körbenézett, nehogy valaki lásson minket, majd a falhoz lapulva átlopakodott félig nyitott ajtón. Követtem, ahogy próbált hangtalanul lépkedni a csempézett folyosón, de mielőtt kilépett volna a belső udvarra, megtorpant, én pedig majdnem beleütköztem.
– Ez egy teszt – suttogta, és ahogy követtem a tekintetét, megláttam, mi állította meg.
A belső udvar közepén egy féri feküdt hason, minden ruhája csak egy bokáig letolt gatya volt, és nem mozdult. Közelebb lépve láttuk, hogy a fal mellett egy fekete, csatakos halomba hányva hever egy kabát, egy sál és egy pár bőrcipő. Megbabonázva hajoltam közelebb a testhez, de Helga úgy sziszegett rám, hogy a vér is megfagyott bennem.
– Eszedbe ne jusson.
Arrébb lökött, hogy jobban odaférjen, és két ujjal egy papírzsebkendőt nyomott a férfi nyakára.
– Nincs pulzusa. – Nekem eszembe sem jutott volna, hogy azzal kezdjem, hogy él-e, láthatóan halott volt, de persze, sose lehet tudni. Ráadásul Helga így nem hagyott ujjlenyomatot.
– Talán ez valami más – mondtam. – Talán ez egy sima rablótámadás, aminek nincs köze Valentinhez. Akkor viszont nem kéne itt lennünk.
– Tévedsz – mondta, és ugyanazzal a kendővel kicsit elfordította a férfi karját, hogy lássam rajta a tűszúrásokat. A bőr közvetlenül körülöttük vöröseslila volt, akár az enyém a véradás után, a többi részen viszont szinte hófehér, és gyöngyözött a verejtéktől. – Ezt Valentinék csinálták.
– Akkor miért hagyták itt a testet? Ez egy jó környék, itt fel fog tűnni.
– Jelezni akart, hogy tudja, hogy itt vagyunk – mondta, ahogy felemelkedett, és a ház körfolyosóit kezdte kémlelni. – A test még meleg, nincs egy órája, hogy itt jártak.
Kirázott a hideg attól, amit mondott. Tartottam attól, hogy találkozunk a vámpírokkal, még akkor is, ha tudtam, hogy ez elkerülhetetlen lesz – de különös módon nem kavart fel annyira a meztelen holttest látványa, mint pár hete a Blahán.
– Mi van, ha csapda? – kérdeztem óvatosan. Próbáltam végiggondolni minden eshetőséget, ahogy Helga is szokta csinálni. – Ha azért hagyták itt, és azért csalogattak be, hogy rád kenjék?
– Nem lenne értelme. Egyrészt, Valentin nem keverné bele a hatóságokat, másrészt nagyon könnyen ki tudnánk vágni magunkat. Elég lenne felhívni a zsarukat, és azt mondani, hogy egy csendes helyet kerestünk a dugáshoz, amikor megtaláltuk ezt az fazont. – Egy kicsit elvörösödtem, de a gyér holdfényben egyáltalán nem lehetett észrevenni. – Mi kapnánk egy maximum tízezres bírságot, a yard viszont nyomozni kezdene.
– Mert így nem fog nyomozni?
– Ha még pár óráig nem találják meg, akkor elpárolog a testéről a verejték, és első ránézésre „megállapítják”, hogy drog végzett vele. Még ha bizonyítják is, hogy ez nem igaz, a nyomozás nem lesz túl lelkes, már csak az előítéletek miatt sem. Simán elkönyvelik a megfejtetlen rubrikába, és többet nem foglalkoznak vele.
– Akkor hívjuk a zsarukat! – mondtam komolyan. – Akkor talán felismernék végre, hogy mi folyik itt, és elkapnák Valentint!
– Pont ezért nem hívjuk a zsarukat – felelte, majd puha léptekkel indult el az utca felé.
– Ezt nem értem.
Helga kilesett az utcára, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy még mindig nincs kint senki, kisurrant, majd miután megvárta, hogy én is kibotladozzak, becsukta a ház ajtaját. Értettem, miért: hogy más ne kezdjen úgy gyanakodni, mint mi. Csak ezután folytatta.
– Egyáltalán nem biztos, hogy vissza tudnának jutni Valentinig – magyarázta. – Ha, mondom ha rá is jönnek, hogy egy vérivó szektáról van szó, Valentin volt olyan okos, hogy ne ő maga menjen gyilkolni. A hívei pedig vannak olyan elvakultak, hogy soha nem tanúskodnának ellene. Találkoztam már néhányukkal, és még a nevét sem igazán merik kiejteni. De ha valamilyen csoda folytán mégis sikerülne bíróság elé állítani, ki tudná magyarázni magát, hidd el nekem. Sőt, ha egy áldozat vérző nyakáról fejtenék le, akkor is megúszná, elmezavarra hivatkozva. De ha mindezek ellenére minden körülmény nekünk kedvez, és bezárják – nos, akkor is életben marad. És ez nekem nem optimális.
Erre nem tudtam, és talán nem is akartam mit mondani.
Azon az estén még egy kört sikerült tennünk a kerületben, a forgalmas utaktól egy sarokkal beljebb. Itt rengeteg szórakozóhely volt, a Szimpla Kert, az Udvarrom, a Téboly Kert (ennek a neve különösen tetszett), és még számtalan, régi bérpalotából átalakított romkocsma, amik tobzódtak az élettől, a hangok, a fények, de még a szagok is olyanok voltak, mint egy fesztiválon. Helga, amikor egy ilyen közelébe értünk, mindig elfintorodott, mint mondta, sem a zajt, sem a tömeget nem szerette, és biztos volt benne, hogy a vámpírjaink sem kockáztatnák meg, hogy tömegnyi részeghez ilyen közel rejtőzzenek el.
– Ezt nem értem – fakadt ki Helga, amikor már az éjszakai buszt vártuk az Astorián. – Jelezni akart, az egy jel volt. A hulla – tette hozzá, látva, hogy az elcsigázottságtól már nem teljesen tudom összerakni a mondatait. – Meg akarta mutatni, hogy ott van a közelünkben, mégsem láttunk egész este semmi furcsát!
– Csak a hullát.
– Jó, de azon kívül.
– Talán csak azt akarta vele mondani, hogy jó nyomon járunk – találgattam. – Hogy tényleg itt vannak valahol a kerületben, és ránk akar ijeszteni. Hogy most már bármikor szembetalálkozhatunk velük, nem csak az áldozataikkal.
– Talán – sóhajtott, és egy kis csalódottságot éreztem a hangjában. Egyrészt megértettem, olyan régóta vágyott Valentinre (persze nem a szó megszokott értelmében), másrészt viszont nem akartam, hogy véget érjen a kalandunk.
A buszon hazafelé végig azon gondolkodtam, mi lesz, ha elkapjuk Valentint. Oké, megöljük – és? A többi vámpír valószínűleg gyenge lesz, tehát ez nem lesz gond. De velünk mi lesz? Visszatérek majd az unalmas nyelvésztanonc életemhez, és minden hétvégét át-Counter Strike-ozok majd Zolival és Bálinttal? Esetleg néha elmegyek Havannával sörözni valami lepukkant bárba? Mi lesz Byronnal? És Helgával?
Vagy Lilivel?
Örültem neki, hogy akkor hajnalban gyorsan elaludtam, mert a legkevésbé sem volt kedvem ilyesmiken rágódni.
Másnap hétfő volt, de nem mentem be az iskolába. Délnél is tovább aludtam, Úgy éreztem, össze vagyok törve. Tudtam, hogy közel járunk, és ez valamiért nagyon bántott. Több, mint egy órát álltam a zuhany alatt, és százszor megígértem magamnak, hogy rendesen be fogok járni órákra, úgy, mint mielőtt Lili megjelent, de tudtam, hogy nem fogom betartani.
Próbáltam híreket keresni a tegnapi holttestről, és találtam is jó néhány rendőrségi közleményt; ezek szerint a férfi egy angol turista volt, és nagy valószínűséggel drog végzett vele.
Helga írt nekem késő délután, és elmondta, hogy Valentin megint üzent neki, most a „simplesolution” (egyszerű megoldás) névről: „Találj meg. Egyszerű lesz.”. Megegyeztünk, hogy ahogy lehet, újra kimegyünk kutatni, de azt mondta, aznap nem ér rá, és majd keres.
A hét többi részén már rendesen jártam iskolába, úgy éreztem magam, mint akit takaréklángra tettek, és szorongva vártam Helga üzenetét, de nem írt. Csütörtökön végül nem bírtam tovább, és én írtam neki, de csak péntek dél körül válaszolt: „9 andersen”.
Ez volt az a kocsma, ahol először találkoztam Lilivel.
Amikor beléptem, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Helga ott volt ugyan, egyedül kókadozott az egyik asztal mellet; nem mondanám, hogy részeg volt, valami más volt a baj. A haja, a testtartása, az egész lénye, ahogy a kezei nem doboltak a poharán, mint mindig, csak mozdulatlanul feküdtek az asztalon - más volt. Idegen. És nagyon hideg.
Leültem mellé, de nem reagált. A tekintete úgy szaladgált ide-oda a két kinyújtott tenyere között, mintha egy könyvet olvasna, amit rajta kívül senki nem lát. Komolyan aggódni kezdtem.
– Mi baj? – kérdeztem, mire összerezzent, és úgy bámult, rám, mintha pofon vágtam volna.
– Csongor… csak gondolkodtam – felelte, amikor sikerült összeszednie magát.  – Semmi baj, csak egy kicsit megváltoztak a terveim.
– Hogy érted?
– Byron. Szakított velem
– Mi? – értetlenkedtem. – De nem úgy volt, hogy nem vagytok együtt?
– Nem is voltunk, csak nyomozni segített, de nem fog többet. Féltékeny rád, azt hiszem. Nagyon kiakadt azon, hogy elmentem veled a leszűkített területre, és neki csak nem is szóltam róla. De mit tehettem volna? Ő nem volt hasznos. Te viszont igen. Ő hátráltatott, veled viszont eljutottam valahova! Ezt neki is megmondtam, erre elrohant. Nem ért semmit.
– Semmi baj – próbáltam vigasztalni a lehető legmegnyugtatóbb hangomon, mire úgy pillantott rám, mint egy ütődöttre.
– Persze, hogy semmi baj, mostantól eredményesebbek leszünk. Az, hogy kicsit rosszul érint, ha valami, ami egy évig az életem része volt most szitokszavakat vagdosva hozzám hirtelen eltűnik, az egy teljesen természetes emberi dolog, de nem jelenti azt, hogy bármi baj lenne – mondta, és húzott egy jó nagy kortyot a söréből.
Láttam, hogy maga alatt van, ezért sem sürgettem, hogy menjünk vámpírra vadászni. Inkább hagytam, hogy hadd szomorkodja ki magát némán (párszor megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, de mindig hárított), én meg rendeltem neki az újabb és újabb köröket.
Egy idő után magától kezdett mesélni Byronról.  Elmondta, hogy az őt ért támadás estéjén találkoztak az Operában, Byron volt az, aki kihívta a mentőket. Aztán többször meglátogatta őt a kórházban is, törődött vele, mert sorsszerűnek érezte, hogy éppen a Vámpírok Bálja előadás után történt mindez. És ez neki elég volt ahhoz, hogy „szerelemnek” titulálja a vonzódást, amit érez, az undorító romantika teljesen elvette a józan ítélőképességét. Azon az estén nem látta Valentint – nem is láthatta, hiszen az épület sarkán túl történt a támadás, de a kórházban szentül meg volt győződve róla, hogy nem csak látta, de fel is ismerné. Néhány hónappal később már úgy emlékezett, hogy Valentin több vámpírral együtt falkában támadott a lányra, és denevérré változva menekültek el az Operától, ezért nem tudott a rendőrség a nyomukra bukkanni.
– Nonszensz – sziszegte Helga. – Nem nekem hazudott, hanem magának, talán hogy érdekesebbé tegye az unalmas kis életét. Tudom, mit látott bennem: a kamaszfiúk megtestesült fantáziáját – de kellett a nyomozáshoz, nem lett volna okos döntés egyedül kóvályogni Pest utcáin éjszaka, és legalább volt valaki, akinek elmondhattam az eredményeimet – még ha nem is fogott fel belőle túl sokat.
Értőn bólintottam, közben pedig kétségbeesetten igyekeztem meggyőzni magam, hogy a sivár életem és a Helgát körülvevő kalandhoz való ragaszkodásom nem tesz hasonlatossá Byronhoz.
Amikor Helga eltüntette a negyedik sörét is, felállt, megrázta magát, és kalandvágyó kifejezéssel meredt rám.
– Van még hátra egy fél városnegyedünk – mondta. – Menjünk vámpírt ölni!
Örültem, hogy jobban van, és boldogan indultam el vele a Blaha felé, de éppen, mikor odaértünk a térre, Helga megtorpant.
– E-mail? – kérdeztem, és mikor kihalászta a telefonját a zsebéből, bólintott.
– A feladó „painkiller0214”. A szöveg: „Bár az éjben érzelem gyúl s túlhamar megtér a nap, nem csatangolunk ezentúl holdas ég alatt. Szép álmokat hát.”
– Mit jelent ez?
– Ez egy vers – mondta. – Méghozzá angol, de nem ugrik be, ki írta… de! Lord Byron… az elejét legalábbis, a „szép álmokat” csak hozzátoldás.
– Káröröm? – találgattam, de letorkollt.
– Fenyegetés! – Mintha félelmet láttam volna átsuhanni az arcán, ahogy tárcsázta Byron számát. – Ki van kapcsolva. Megpróbálok valami mást
– Gondolod, hogy veszélyben van?
– Nem. Szerintem már halott – mondta, ahogy a kapcsolásra várt, és a vonal túlvége éppen időben jelentkezett, hogy ne legyen időm látványosan megdöbbenni. – Saci? Szia, szívesség kéne, nagy-nagy szívesség. Most azonnal tudnom kéne, találtak-e mostanában Budapesten egy holttestet, húsz-huszonöt év közötti férfit, hosszú barna hajjal… oké, várok. Hármat, oké, valószínűleg balesetnek tűnik, vagy öngyilkosságnak… Értem… értem. Igen, azt hiszem. Valentin. Igen, tudom, hogy nem lehet… Oké, szólok… de… nem lesz semmi… baj. Köszi mindent…
Helga a szemeim előtt, egy pillanat alatt hervadt el. A mobilja kiesett a kezéből, de nem kapott utána, a kis táskája is lecsúszott a válláról. Hatalmas szemei fennakadtak, mintha a csillagokat bámulná, aztán összecsuklott, mint akiből kiszállt az élet. Elájult a hír hallatán.
Nem voltam eléggé észnél ahhoz, hogy időben elkapjam. A földön megpróbáltam átkarolni, de túlságosan remegtem hozzá. Féltem, reszkető hangon szólongattam, amire már a mindig a Blahán tanyázó rendőrök is felfigyeltek, és komótosan odasétáltak hozzánk, megkérdezni, mi a probléma.
Helga éppen akkor tért magához.
– Semmi biztos urak – mondta bágyadtan, ahogy belém karolva próbált feltápászkodni.
– Hívjunk mentőt?
– Majd Csongor hazakísér.
A rendőrök kicsit sem barátságosan bámulták a még mindig sörszagú lányt, én meg gyorsan összekapkodtam a táskáját és a telefon darabjait, és átkarolva a buszmegálló felé támogattam Helgát.
– Merre menjünk? – kérdeztem tanácstalanul. Sose mondta, hol lakott.
– A hetessel. Zuglóba.
Nem nyúlt a táskájáért, nem nézett rám, nem beszélt, csak állt mellettem, mint egy kőszobor. Még furább volt, mint úgy általában.
A Hermina úton aztán üveges szemekkel felállt, én pedig lesegítettem a fújtató busz lépcsőin. Néhány háztömbnyit támolygott a Városliget irányába, én pedig olyan közel húzódtam hozzá, hogy el tudjam kapni, ha újra megszédül. Nehezen boldogult a kulcsaival is, a liftben pedig olyan hosszasan nézegette azt a négy gombot, mintha elfelejtette volna, melyik emeleten lakik.
Végül a negyedikre mentünk, ahol a kis lakás egyetlen, szobának nehezen nevezhető lyukból, egy pici konyhából és egy ablaktalan fürdőből állt. Helga a bejáratnál lerúgta a magassarkú bakancsát, belevetetette magát a forgószékébe, és az íróasztalára borult olyan pózban, ahogy a nebulók alszanak az iskolapadban.
Én óvatosan leereszkedtem az összecsukható ágyra, és vártam.
– Itt tudnál maradni velem egy kicsit? – kérdezte üveges hangon. – Nem érzem jól magam.
– Persze. Hozzak vizet… vagy valamit?
– Nem, csak maradj ott… – sóhajtott reszketve. Úgy tűnt, hogy sírni akar, de nem tud. – Csak ne menj sehová. Nem akarok megint egyedül maradni.
Meg akartam vigasztalni, de fogalmam sem volt, mit tudnék mondani neki, ami segíthet.
– Éppen úgy érzem magam, mint amikor Valentin először itt hagyott – szipogta. – Egy ideig itt lakott velem. Ezt még nem is mondtam, igaz? Hát persze, hogy nem.
Nincs más mentségem, mint hogy normálisnak tűnt. Gyanakodnom kellett volna emiatt? Hogy valaki túl normális? Mert az a gyanús, aki nem gyanús… Semmit nem vettem észre rajta egészen addig a napig. Késő este értem haza, észrevettem, hogy a szomszéd ajtaja nyitva van, de nem érdekelt, fáradt voltam… De a mi ajtónk sem volt bezárva, és Valentin nem volt sehol. Attól féltem… nem is tudom, mitől. Pánikba estem, átrohantam a szomszédba, át a nyitott ajtón. És Valentin ott volt, a fürdőben… a szomszéd néni a kádban feküdt, a kád tele volt a vérével. Valentin pedig… – Alig akartam hinni a fülemnek, de Helga tényleg szipogott. – Valentin pedig angyali arccal, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, boldogan gubbasztott a kád szélén, és az öregasszony vérét szürcsölgette egy kibaszott borospohárból.
Segítettem neki eltüntetni a hullát, és megígértettem vele, hogy többet nem tesz ilyesmit. Azt hittem, segíthetek rajta, olyan volt nekem, mint egy megoldásra váró rejtély, vagy egy ápolt, akit meg kell gyógyítanom… De a sóvárgás erősebb volt. Elszökött, és…
Sosem szóltam erről a rendőrségnek, így mindegyik áldozat, amit ezután szedett, az én lelkemen szárad.
– Ez nem igaz – próbáltam csitítani, de már rég túl volt azon a ponton, ahol figyelni tudott volna rám. Nem sírt, csak ült az íróasztala előtt némán, és a falat bámulta – ennél az is jobb lett volna, ha üvöltve zokog.
Vártam, hogy folytassa a történetet, vagy mondjon valamit Byronról, próbáltam megnyugtatni, és vigasztalni, de semmire nem reagált.
– Menj el – bökte ki végül jó néhány percnyi sikertelen próbálkozás után.
– Féltelek… segíteni akarok rajtad.
– Akkor segítesz, ha hagysz egyedül gondolkodni. Kérlek, most menj el.
Nem vitatkozhattam vele, fel sem fogta, amit mondtam neki.
Talán holnapra tényleg jobban lesz, gondoltam, és távoztam. Halkan csuktam be magam után az ajtót, nehogy kizökkentsem Helgát a gondolataiból.
Csókolom, tessék mondani, laknak vámpírok a pincében?
Published:
© 2015 - 2021 AnnieAikoRose
Comments0
Join the community to add your comment. Already a deviant? Log In