literature

A va'ros szive: 3. re'sz - Helga

Deviation Actions

0 Comments
340 Views

Literature Text


 A város szíve
3. rész - Helga




Biztos voltam benne, hogy megtaláltuk, amit kerestünk, hogy a vámpírok ütöttek rajtunk, és a fogadtatás nem hagyott kétségeket maga után. Mindig így akartam meghalni.
Vagy közöttük akartam élni, vagy sehogy.
Elég nagy ütés érhette a fejemet, mert homályosan emlékszem, de azt még felfogtam, hogy valaki állba rúgott (ó, az nagyon fájt), amitől hanyatt elterültem a hideg kövön. Nyomást éreztem a mellkasomon, ahogy a földhöz szorítottak, hogy ne tudjak felállni – nem mintha mutattam volna hajlandóságot úgy egyáltalán a mozgásra –, és akkor láttam meg fölöttem lebegni azt a női arcot, ami valószínűleg a sziluetthez tartozott. Szikrázó szemekkel térdelt a mellkasomon, egy késfélét szorított a nyakamhoz, könnyű zöld sálja mögötte lebegett.
Csak azt nem értettem, hogy ha vámpír, és a véremet akarja, minek a kés?
Lilire gondoltam, és arra, hogy holtan talán már nem fogok olyan elkeseredetten kutatni a helyem után a világban, amikor a nő az elképzelhető legfurcsább dolgot művelte: a kése markolatát a számba dugta, és először fel, majd lefelé feszítette az ajkaimat.
– Ez nem vámpír – mondta élesen a lány, és kelletlenül leszállt a mellkasomról.
Újra kaptam levegőt. Kábán felültem, így éppen elkaptam a pillanatot, amikor egy másik támadó, egy férfi elengedi a falhoz szorított Havannát, aki viszont erre reflexből orrba vágta.
– Byron! – szaladt aggódva a lány a férfihez, de annak láthatóan nem volt nagy baja, csak szitkozódott és az öklét rázta Havanna felé.
– Mire volt ez jó? – kérdezte végül a Byronnak hívott.
– Mi az, hogy mire volt ez jó, meg akartatok minket ölni, ember! – ordította Havanna. Osztottam a véleményét, de a meglepetéstől még mindig nem nagyon tudtam volna ordítozni.
– Azt hittük, vámpírok vagytok – mondta a lány, nyugodtabban, mint ahogy szerintem normális lett volna. – Pár napja már követünk titeket, láttuk, hogy gyakran megfordultatok azokon a helyeken, ahol a támadások történnek, és hogy tartjátok a kapcsolatot Szomori Lilivel…
Megtudtam a vezetéknevét. Ezért megért az állba rúgás.
– Nem tartjuk a kapcsolatot – ráztam meg a fejem, amitől rám jött a hányinger. Tényleg nem kicsi ütés lehetett az, amit kaptam. – Egy hete láttam utoljára, azóta őt keressük. Azért voltunk sokat a Blahán, a Deákon és az Astorián, mert Lilit ezeken a helyeken szoktuk látni – magyaráztam neki.
– És ide miért jöttetek? – kérdezte Byron.
– Logika, kisapám – vette át a szót Havanna. – Hol máshol élnének a vámpírok, mint a várban, mi? Amúgy ő találta ki – bökött felém. – Ő az agytröszt.
– Szerintem hazudnak, Helga – mondta Byron nem elég halkan.
– Ha benne lennének, hegyes lenne a szemfoguk, tudod, hogy mindegyiküknek az – mondta Helga ellentmondást nem tűrő hangon, majd hozzánk fordult. – Őszintén sajnáljuk, ami történt, de meg kell értenetek, hogy egy nagyobb jóért tettük. És tegyél rá jeget – tette hozzá, direkt nekem címezve, és lassan már érezni is kezdtem, mennyire sajog az állam.
– Ti vámpírvadászok vagytok? – kérdeztem őszinte csodálattal.
– Olyasmi – bólintott Byron.
– Nem csatlakozhatnánk hozzátok? – kérdeztem reménykedve. – Semmit nem szeretnék jobban, mint hogy megtaláljam Lilit…
– Hidd el, nem akarod megtalálni – mondta Helga. – Volt már dolgom vele.
– De Lili nem veszélyes! Lili csak… félreértett. Ha tehetné, ő is segítene megállítani Valentint…
– Mit tudsz Valentinról?! – csapott le héjaként a névre Helga.
– S-s-semmit – rebegtem, mert a hirtelensége nagyon emlékeztetett a támadásához. – Csak amit Lili elmondott, hogy jártak, és hogy ő a bandavezér. És egyszer láttam Lilivel veszekedni, de csak egy pillanatig.
Helga és Byron jelentőségteljes pillantást váltottak, majd a lány gondterhelt tekintettel a szikrázó város felé fordult.
– Nem biztonságos itt maradnunk – mondta. – De tudunk egy helyet.

Délre indultunk, és egy pici kocsmába ültünk be két saroknyira a Gellért Fürdőtől, ahol egy bajszos Mona Lisa függött a falon.
– Lassan egy éve csináljuk – mondta Byron.
– Akkor megtámadták egy barátunkat – vette át a szót Helga. El voltam bűvölve attól a mozdulattól, ahogy támasztotta az állát. – Majdnem belehalt. A rendőrség szerint rablótámadás volt, pedig semmit nem vettek el tőle, és soha nem lettek meg a tettesek.
– Bosszút akarunk állni.
– Eddig két vámpírral találkoztunk – mondta Helga minden kertelés nélkül. Úgy tűnt, Byront egyáltalán nem zavarja, hogy a lány nem hagyja szóhoz jutni. – Az elsőt Vladnak hívták, és úgy fél éve találtunk rá egy koncerten. Vadászni ment oda – ahogy mi is. Tudod, a vámpírok gyakran olyan fiatal, és sebezhető embereket szúrnak ki maguknak, akik önként adnak a vérükből, mert annyira elbűvöli őket ez az egész…
– A hype – vette közbe Byron, bár nem értettem a szót, sejtettem, mit jelent. – Vannak, akik egészen különös álomvilágban élnek, és annyit tudnak erről az egészről, amennyit a nyálas regényekben olvastak. És azt már nem nehéz kitalálni, hogy ők milyen koncertre és hova járnak.
– Vagy hogy mit vesznek fel. Aznap este mindent megtettem, hogy úgy nézzek ki és úgy viselkedjek, mint egy ilyen kis rajongólány, és be is vált. Vlad megpróbált leitatni, de csak tetettem, hogy iszok, aztán amikor a dohányzóban kettesben maradtunk… valamit elrontottam. Lelepleztem magam, Vlad pedig eltűnt, és semmivel nem jutottunk közelebb a vámpírokhoz.
– És a másik? – kérdezte Havanna. Őszintén meglepett, hogy még figyel.
– No igen, a másik Szomori Lili volt – mondta, mire összeszorult a torkom. Szó szerint fájt az említése, és a bűntudat is kínzott, amiért az elmúlt közel egy órában nem ő, hanem Helga járt a fejemben. – Ő már sokkal hasznosabb volt. Nagyon készséges volt, és úgy tűnt, mindent szívesen elmesélne, de nem merte. Látszott rajt, hogy fél, egyszerre csak rövid ideig maradt távol a falkától, és akkor sem mondott nekünk sokat.
– És amit mondott, azt is rébuszokban.
– Úgy van. Nekünk nem egyszerűen egy-két vámpír kell, hanem a vezérük, Valentin, ő pedig, tudtunkkal, sosem mozdul ki a fészkükből. Ezért a legfontosabb azt kideríteni, hogy hol van az otthonuk. Lili viszont csak annyit mondott, hogy ott, ahol logikusan keresnéd őket: egy romos palotában.
– Ezért voltunk a Várban.
– Tényleg nem volt hülye ötlet – mondta Havanna, megveregette a vállamat, és intett a pultosnak, hogy hozzon még egy sört.
– De ezzel sem mentünk semmire. Ezt a fülest majdnem két hónapja kaptuk Lilitől, de itt a várban azóta sem láttunk egyet sem.
Próbáltam úgy tenni, mint aki a hallottakon gondolkozik, és nagyokat kortyoltam a sörömből, de a csend így is kínosnak tűnt.
– És ti? – kérdezte Helga. Már éppen kezdtem volna egy ügyes hárításon törni a fejem, amikor Havanna egy huszárvágással megoldott mindent.
– Azok a dögök kinyírták két csőlakó haveromat is, a bandám pedig be van rezelve. A ficsúr meg belehabarodott Lilikébe, de az faképnél hagyta, szóval összeálltunk megkeresni őket.
Helga elnézően mosolygott, míg én a fülem tövéig vörösödtem.
– Igazából csak párszor találkoztunk – szabadkoztam. – Először az Andersenben, amikor Valentinnel veszekedett, aztán egyszer a Városligetben, akkor elvitt vért adni…
– Mi? – vágott közbe Byron. Nem értetlenkedett, pontosan hallotta, amit mondtam, inkább arra akarta szelíden felhívni a figyelmem, hogy mennyire hasonlítok azokra a csitrikre, akikről nemrég beszéltek.
– Úgy volt, hogy csinálok vele egy interjút, és ezt kérte cserébe… – sehogy nem hangzott jól. – De rendesen véradóközpontba mentünk, szóval ne úgy képzeljétek el, hogy beleharapott a nyakamba, vagy valami… – Ebből már sehogy nem tudtam jól kijönni, ezért elhallgattam, végleg meggyőzve Byront és Helgát, hogy ha értelmes emberrel akarnak beszélgetni, Havannához kell fordulniuk.
– A Deákon is láttuk őket többször – vette át a szót Havanna. – Ott egész nagy csapatok szoktak lenni. Meg persze a Blahai támadásnál.
– Olvastuk – bólintott Helga.
– A ficsúr ott is volt – bökött felém Havanna. Azt hiszem, beletörődött, hogy ő beszél. – Akkor látta utoljára Lilit, a csaj megijedt, amikor meglátta a hullát, amit a haverjai hagytak ott, és elszelelt.
Helga magában hümmögött, és motyogott valamit Valentinról, de nem értettem, bár azt hiszem, más sem. Byron élvezettel ürítette ki a második korsó sörét, Havanna pedig a falra akasztott bajszos Mona Lisát fixírozta.
Én megpróbáltam a gondolataimba merülni, rájönni, mire próbál rájönni Helga. Pupillái úgy jártak ide-oda, mintha egy számunkra láthatatlan könyvet böngészne. Próbáltam rájönni, mit lát, de csak annyit sikerült elérnem, hogy a tekintetem a doboló ujjain ragadt, aztán felkúszott a bársonypulcsi ujja mentén a nyakáig, és a rendezetlen kontyba fogott barna hajáig.
Garbó volt rajta, a garbó nyaka fölé tekerve a zöld sál, ami ültében majdnem a földet súrolta. Ami úgy lobogott a Vár éjszakájában, mint egy királyi zászló. Királynői.
Nem tudom, mikor vette észre, hogy bámulom, de amikor a pillantásunk találkozott, zavartan lesütöttem a szemem.

Megegyeztünk, hogy másnap este találkozunk. Mire hazaértem, a koliban már senki nem volt ébren, és én sem virrasztottam sokáig.
Amikor „reggel” (amikor sikerült felkelnem, olyan tizenegy felé) álmosan vánszorogtam át a konyhába kávéért, kellemes meglepetésként ért, hogy éppen csöpögött le egy adag, és Zoli és Bálint várnak rá az enyémhez hasonlóan nyúzott ábrázattal – bár jöttömre határozottan jobb kedvük lett.
– Na, milyen volt a csaj? – cukkolt Bálint, de visszavágtam:
– És a te csajod milyen volt?
– Eszter? Ő egy istennő.
Erre csak udvariasan kuncogtam, hiszen még mindig meg voltam róla győződve, hogy Eszter csak a fantázia terméke.
– De komolyan – mondta Zoli. – Milyen volt az este? Megvan a vámpírbige?
Először nem tudtam, mit mondjak. Hazudjak, mint Bálint, hogy megvan? Tereljem a szót? Vagy mondjam meg egyenesen, hogy Helga mellet Lili labdába se rúghat? Hogy ha sokáig vagyok Helga közelében, Lili egyszerűen elhalványul, mint a csillagok napkeltekor…
Zoli és Bálint persze cukkoltak, de egy csepp rosszindulat sem volt bennük. A barátaim voltak, akikkel egy idő óta már nem csak akkor beszélek, ha szembelőnek Counter Strike-ban. Hát velük ne legyek őszinte?
– Nem, ő nincs meg. De van egy másik…
– Nőcsábász! – röhögött Zoli. – Mesélj!
– Tegnap este találkoztunk a Várban – mondtam, ahogy egyenlően elosztottam a kávét a bögréinkbe. Egy pillanatig láttam, hogy Bálint bögréjére denevérek vannak festve, és ettől majdnem elkapott egy kiadós röhögőgörcs, mert ez annyira témába vágó, de igyekeztem végigmondani a történetemet. – A punk haverommal voltunk, és kerestük Lilit, de helyette belefutottunk ebbe a gyönyörű, barna hajú lányba, aki zöld sálat visel…
– Ő is vámpír? – kérdezte Bálint, mire Zoli megint hangosan felkacagott.
– Nem, ő vámpírvadász! – mondtam nagy hévvel. Bátran beszéltem, mert azt hittem, egyikük sem hisz nekem.
– Erről könyvet kéne írnod – hahotázott Zoli, míg Bálint csak fintorgott, és csendesen szürcsölgette tovább a kávéját.

A nap nagy részét a kávé ellenére is átaludtam, este viszont úgy éreztem, szétvet az izgalom. Már fél órával a megbeszélt találkozó előtt ott tébláboltam az Astoria aluljárójában, és Helgán gondolkoztam. Mi volt olyan érdekes benne? Mármint azon kívül, hogy profi vámpírvadász.
Lili vámpír volt, ami azért mégiscsak, nem is tudom, érdekesebb, mégsem tudtam megmagyarázni magamnak, miért múlta felül őt Helga. Próbáltam felidézni az arcát, vagy a hangját, próbáltam szerelmet vagy bűntudatot érezni, amiért ilyen gyorsan elfelejtettem őt, de semmit nem éreztem, csak Helga illatát.
A nappalok már nagyon rövidek voltak, így már régen égtek az utcalámpák, mire Helga és Byron megérkeztek, nem sokkal később pedig Havanna is befutott. Hamar megállapítottuk, hogy annak semmi értelme nem lenne, ha négyen együtt járnánk a várost hajnalig, ezért megegyeztünk, hogy kétfelé válunk. Helga ragaszkodott hozzá, hogy én menjek vele, mert hogy én ismerem legkevésbé a várost, és valakinek vigyáznia kell rám – lenéző volt, de nem zavart.
Byron és Havanna a Várba indultak, mi pedig a Városligetbe. Ugyanazzal a busszal mentünk, amivel nem is olyan régen még Lili elé rohantam, de nem vagyok benne biztos, hogy ez akkor számított. Csak álltam ott, a hátam valaki más hátának préselődött, a térdemen egy kemény tárgy kopogott, ami egy reklámszatyorból kandikált ki, de nem figyeltem, mi volt az. Helga hajszálai absztrakt formát rajzoltak a párás üvegre, ahogy a tömeg ellenére is hanyagul támaszkodott az ablakpárkányon.
– Szóval te vagy nálatok az agyas? – kérdezte. Vártam, hogy megszólaljon, de nem tudtam, mit fogok felelni.
– Tulajdonképpen – mondtam habozva – ráfoghatjuk.
– Ne rizsázz! Azon a punkon látszik, hogy fogalma sincs, mi folyik itt.
– Fura, de ő éppen ugyan ezt mondta rólam pár hete.
Egy darabig csak méregetett, azzal az átható zöld tekintettel, majd megvonta a vállát.
– Talán igaza is volt.
Innentől kezdve nem szólt hozzám, egészen, míg a liget sarkára nem értünk. Ott elővette a telefonját, és villámgyorsan pötyögött rajta, majd ugyanazt a halk hümmögést hallata, mint előző nap a kocsmában.
– Itt találkoztál Lilivel? – kérdezte.
– Ott bent a Vajdahunyadvárnál – mutattam a fák mögötti sötétség felé. – De csak egyszer…
– Egy próbát megér, de nem adok neki sok esélyt. Itt már nemigen vannak észlelések.
– Észlelések? – pislogtam értetlenül. Mármint persze sejtettem, hogy valahonnan összegyűjtötte a vámpírgyanús eseteket, és azt böngészte a telefonján, de szerettem volna, hogy megmutassa.
Be is jött a számításom, Helga felém nyújtotta a készüléket.
– Ez egy térkép – magyarázta, én pedig ahelyett, hogy szemügyre vettem volna a képernyőt, csak fürödtem a hangjában. – Én dobtam össze. Minden pont egy észlelést jelöl, egy hírt, gyilkosságot, támadást vagy egyszerű megjelenést; minél sötétebb, annál biztosabb, hogy tényleg vámpír volt, nem pedig vaklárma. Tudod, az emberek szeretnek furcsa dolgokról írni az interneten, és temérdek honlap van, ahol azt lehet megvitatni, hogy ki hol lát különös lényeket a városban. Ebből kettőt én üzemeltetek.
Lenyűgöző volt a hideg, megállíthatatlan lendület, ami áthatotta a szavait.
– „Lények?” – értetlenkedtem, és ezúttal nem csak megjátszottam. – Mármint vannak mások is a vámpírokon kívül?
– Dehogy vannak – legyintett. – Csak bolondok vannak, akik mindenféle tündért, angyalt, sárkányt, vagy kitudja mit látnak bele a város minden sötét sarkába.
Lassan végigballagtunk a liget szívébe vezető sétányon, úgy nézhettünk ki, mint egy szerelmespár. Néhány hortyogó hajléktalanon kívül senki nem volt körülöttünk.
– De a vámpírok… azok igaziak, ugye?
– Vannak kétségeid?
– Igen… mármint… most már nincsenek, de voltak… amikor először találkoztam Lilivel…
Mint oly sokszor, most is csak hümmögést kaptam válaszul.
A parkban, ahogy vártuk, valóban nem láttunk semmi gyanúsat, ezért elindultunk a város belseje felé, végig az Andrássy úton. Helga nem volt valami beszédes, néhány kérdéseimre ugyan válaszolgatott, de többnyire inkább csak szikrázó szemekkel méregette az utcákat.
Szerettem volna, ha rám figyel, de amikor kértem, hogy meséljen magáról, csak legyintett. Amikor én kezdtem arról beszélni, hogy hogyan kerültem a városba, csendre intett, mondván nem tud koncentrálni. Halkan, és gyorsan lépkedett a fénylő utcán, de rajtam kívül senki nem látta, ő hogyan ragyogott.
– Van egy ötletem – mondtam végül, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy csak egyféleképpen tudom lenyűgözni: ha előveszem az eszem. – A térkép, amit csináltál…
– Nem csak a térkép, hanem a mögötte lévő kutatás és egy komplett adatbázis… – méltatlankodott.
– Igen, szóval… nem lehetne ezekből az adatokból két külön térképet csinálni, az egyiken csak a téli, a másikon csak a nyári észlelésekkel? – kérdeztem.
– Mire gondolsz?
– Csak arra, hogy télen az éjszakák hosszabbak, nyáron viszont nagyon rövidek. Ha feltételezzük, hogy a vámpírok minden este egy helyről rajzanak ki, és hogy csak éjszaka mozoghatnak, mert a fény elpusztítaná őket…
– Ezt feltételezzük? – kérdezett vissza fura mosollyal, aminek nem értettem az okát.
– Miért, talán nappal is vadásznak?
– Nem, nappal nem vadásznak… folytasd.
– Szóval ha minden igaz, akkor a két térképen az észlelések két koncentrikus kört adnának ki, mivel ugye télen messzebbre merészkedhetnek a kiindulóponttól, mint nyáron, és ezeknek a középpontjában lenne a fészkük!
Büszke voltam az okfejtésemre, hiszen nem használtam komolyabban a deduktív képességeimet a nyelvtörténet órák óta, de úgy tűnt, beválik: Helga barátságos mosollyal méregetett (ami nagy szó), és most végre nem csak hümmögéssel reagált.
– Akár működhet is – mondta, és ez a dicséret nekem felért egy világirodalom ötössel. – Sajnos nem tudom hamarabb elkezdeni, csak ha hazaértem. De abba már belegondoltál, mi van, ha nem csak egy fészkük van?
Nem mondom, hogy váratlanul ért ez a fejtegetés, de nem éreztem úgy, hogy az agyamból egy nagy ötleten túl több is kipréselhető egyetlen éjszaka alatt. Ez valószínűleg látszódott rajtam, mert Helga megértően javasolta, hogy üljünk be valahová egy italra.
– Szóval azt mondtad, feltételezed, hogy egy fészkük van. – Én egy sört rendeltem, ő kettőt. – Miért vagy ebben olyan biztos? És mi van, ha több van?
– Ha több fészkük lenne, többen lennének – improvizáltam. – Mennyit eszik egy vámpír?
– Nem tudom, mennyit? – kérdezte, megint olyan első ránézésre fura, másodikra eszelős mosollyal.
– Lili úgy napi egy-két liter vért ivott, legalábbis azok alapján, amit láttam. – Természetesen a „céklalére” gondoltam, amit az egyik találkozásunk alkalmával ivott, legalább két palackkal.
– Hát, ezzel már számolhatunk.
– Azaz ha az emberben öt liter vér kering, akkor egy áldozat elég egy vámpírnak két-három napig, vagy két-három vámpírnak egy napig…
– Miért álltál meg? – kuncogta. – Nagyok a számok?
– A Deák téren legalább hat vámpírt láttam, plusz Lili, plusz Valentin, az nyolc. Ha csak ennyien vannak, akkor legalább napi három áldozatnak kéne lennie! Ha több fészkük lenne, akkor ennek minimum a kétszeresét kéne fogyasztaniuk, de napi hat gyanús halálesetet csak észrevenne valaki, nem? Ráadásul nem csak kicsit lennének gyanúsak, olyan hullákról beszélünk, amikben egy cseppnyi vér nem maradt!
– Csongor, örülök, hogy találkoztunk – mondta, szinte meghatódva. – Ezeket már én is végiggondoltam, de Byronnal nem tudom megbeszélni, mert nem igazán érti meg. Tudod, utánanéztem, és Budapesten naponta körülbelül hatvan ember hal meg különböző okok miatt, kilencven százalékuk természetes okból, betegségben, öregségben, ilyesmi. A maradék hat főből átlag kettő öngyilkosság, három baleset, egy „egyéb”.
– Akkor hogyhogy még nem nyomoznak utánuk?
– Az az igazság, hogy elkezdtek – kezdte, miközben a zöld sáljának csomójával babrált. – Ugyan az áldozatok nagy része olyan, akit senki nem fog keresni, ha eltűnnek, egy-két rendőrnek mégis szemet szúrt az eltűnt vér. Tudod, van egy volt osztálytársam, Saci, aki tartozik nekem, és a közszolgálatin tanul – magyarázta, ahogy lassan lefejtette a sálat a nyakáról. – Ő mondta, hogy a nyomozók azt hiszik, szervkereskedőkről van szó, és ezért a vér útját próbálják lekövetni. Aztán csodálkoznak, hogy az eltűnt vérnek nincs nyoma. Persze nem mondhatnánk, hogy tényleg komolyan foglalkoznak az üggyel, végül is az áldozatok nem olyasvalakik voltak, akik… mi az? – kérdezte, mert meglátta az arcomra fagyott kifejezést. Most, hogy Helga levette azt az örök, lobogó, zöld sálat, végre, eddig először láthattam meg azt a hattyúszerű nyakat. Már önmagában a hófehér, valószínűleg puha bőr látványa elakasztotta volna a szavam, de volt még valami, ami egyenesen az ájulás szélére sodort: a füle alatt kezdődött, és egészen az állvonaláig húzódott egy nagyon csúnya heg. Látszottak az öltések helyei, amivel összevarrták, mintha Helga valamiféle rongybaba volna. – Csongor, jól vagy? Minden rendben?
Akkor értettem meg, miért kutatja Helga olyan megszállottan a vámpírokat.
– A heg…
– Ja, ez? Azt hittem, már rég rájöttél, hogy a „barátunk”, akit megtámadtak, az én voltam. Azt hittem, egyértelmű…
– Sejtettem – hazudtam.
– Találd ki, ki csinálta! – mondta szinte nevetve, olyan lelkesedéssel, ami nem illett a heg látványához. – Valentin? – Nem tudtam másra gondolni Helga kaján vigyora láttán.
– Tudod, büszke vagyok erre a sebre. Emlékszel, hogy azt mondtam, Valentin sose mozdul ki, hogy mindig a fészkükben van? Hát nem mindig. Ezt ő csinálta, személyesen.
– Fontos lehettél neki, ha ő maga tette – mondtam ártatlanul, szinte fel sem fogva, mit jelent. Nem vártam, hogy a szavaimnak durvább hatása lesz, Helga arca mégis csak alig észrevehetően sötétült el.
– Az Operaháznál történt – mondta, ahogy rövid körmeivel ütemesen kocogtatta a söröspoharat. – Picit több, mint egy éve, a Vámpírok Bálja jubileumi előadása után. Az utána lévő ünnepség miatt az Opera környéke tele volt kellékkoporsókkal, vámpírnak maszkírozott színészekkel és műsebekből vérző statisztákkal, ezért először azt hitték, én is színész vagyok. Csak akkor hívtak mentőt, amikor összeestem – persze Valentinnek addig rengeteg ideje maradt eltűnni. A rendőrség nem is talált semmit, azt mondták, hogy véletlenszerű rablótámadás volt, a tettes ismeretlen. Aztán úgy fél évre rá, amikor megszüntették a nyomozást, „személyes tárgy” címén elpostázták nekem a lefoglalt fegyvert, egy tőrt. – Belekortyolt a sörébe, és kerülte a tekintetemet. Úgy nézett ki, mint aki egy másik világban jár. – Mindig magamnál hordom, és egyszer majd visszaadom neki…
– De honnan tudta, hogy ott vagy? – kérdeztem.
– Ó, ő hívott meg.
– Hogy?!
– Tudod, Valentin nem mindig volt ilyen, mint most. Én ismertem őt, mielőtt megőrült…
– Mielőtt vámpír lett?
– Tulajdonképpen – hagyta rám. – Régen… egészen elbűvölő volt.
Volt valami Helga hangjában, ami semmi jóval nem kecsegtetett, és még mindig nem nézett a szemembe.
– Jártatok? – kérdeztem halkan, és a lehető legtapintatosabb modorral.
– Így is lehet nevezni azt, amit csináltunk – mondta ahelyett, hogy leordított volna a lábamról. – De nem hiszem, hogy szerelmes voltam. A szerelemnek ehhez soha nem volt köze. Te ezt nem értheted… Ő olyan… mint egy üveg Chianti…
A többi motyogásba fulladt, amit valószínűleg a söréhez intézett. Már az utolsó pár szóban sem vagyok biztos (végül is mi alapon hasonlítana bárkit egy üveg száraz vörösborhoz), de nem mertem visszakérdezni. Helga elrévedt, elveszett valahol a gondolataiban, mint tegnap a Gellért téri kocsmában, a szemei ide-oda cikáztak, mintha egy könyvet olvasna, amit csak ő lát.
Gyönyörű volt, egy hideg, egzotikus ékszer, és hiába mondta, hogy a szerelemnek ehhez soha nincs köze, én egyre jobban rajongtam érte. Bármit megadtam volna érte, hogy akár csak egy pillanatig a fejébe lássak, de ő akkor éppen nem ebben a világban tartózkodott.
Nem tudom, meddig tartott volna Helgának ez az állapota, mert szerencsére hamarosan megérkezet Havanna és Byron, és ez kizökkentette a lányt. Byron láttán felragyogott a mosolya, és fogalmam sincs, ez miért fájt.
Figyeltem a reakcióit, és egyre inkább úgy tűnt, hogy nem voltak őszinték. Ahogy kapkodva visszacsomózta a sálat a nyakára, ahogy fénytelen szemmel követte a fiúk útját az ajtótól az asztalunkig, és a mosolya olyan rezzenéstelenül feszült, mintha betonba lenne öntve, mind azt súgta, hogy nem örül Byronnak. Vagy talán csak én reméltem, hogy így van.
Miután konstatáltuk, hogy sem mi, sem ők nem láttak vagy hallottak semmi furcsát, Helga előadta az ötletemet, ami Havannának nagyon tetszett, Byron viszont csak olyan faarccal bámult, mint mindig.
Semmi indokot nem tudtam kitalálni, amivel marasztalhattam volna Helgát úgy, hogy Byron ne maradjon, ezért beletörődve, hogy az éjszaka minden szempontból eredménytelen, visszabuszoztam a koleszba.
D-d-d-d-dedukcióóóóó!
Published:
© 2015 - 2021 AnnieAikoRose
Comments0
Join the community to add your comment. Already a deviant? Log In